Valóságellenes terápia

– Hogyan és mikor dől el, hogy valaki operettszínésznő lesz?

– Eredetileg az opera vonzott, sőt legszívesebben oratóriuménekesnek képzeltem el magamat. Nem is távolodtam el ettől, mostanában is részt veszek olykor templomi koncerteken. Volt idő, amikor egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a zárkózott lelkemmel ilyen léha, kitárulkozós dologba fogok, mint az operett. De aztán úgy alakult, hogy operett-musical szakot hirdettek meg a színművészeti főiskolán… szóval a véletlen is belejátszott.

– Hát az hogyan és mikor dől el, hogy primadonna vagy szubrett lesz az operettszínésznő?

– A hangi és fizikai adottságok a meghatározóak. Az alkatom, a 174 centiméteres magasságom is az előbbire predesztinált.

– Azt hinném, hogy nem csak ezen múlik. A primadonnaság biztosan benne van valahol a habitusban, a mentalitásban is. Az az elegancia, az a tartás, az a fenségesség…

– Azt leginkább a ruha adja. Bár kétségtelen, hogy egy s más eleve megvolt bennem. Például nem kellett megtanítani engem arra, hogyan kell leülni nagyestélyiben. Valahogy magamtól tudtam bizonyos kötelező elemeit a primadonnaságnak. Amúgy viszont szubrettlelkem van. A szubrett vidámsága, ruhái, színei, dalai vonzanak. Néha úgy érzem, mintha össze lennénk cserélve kedves kolléganőmmel, Oszvald Marikával, akiben viszont él belül egy primadonna. Így hát előfordul, hogy veszek egy ruhát, ami azután nála landol, én meg kapok tőle valami nekem való kis rózsaszínt…

  – Nem, én ragaszkodom Kalocsai Zsuzsához mint primadonnához. Egyébként van ebben a szakmában folytonosság? Átvett-e olyasmit az elődeitől, amit aztán továbbvisznek a következők?

– Amikor 25 évvel ezelőtt pályakezdőként az Operettszínházba kerültem, Németh Marika, Petress Zsuzsa, Tiboldi Mária voltak a sztárok. Sokat lehetett tanulni tőlük, főleg Németh Marikától. Nem tudott úgy végigmenni a színházon, hogy ne ő köszönt volna előre mindenkinek. A színpadon megőrizni a méltóságot, a színpadon kívül pedig az emberséget – ehhez tartotta magát, s ezt érdemes volt jól megjegyezni. Hogy a mostani fiatalok ellesnek-e valamit tőlem – nem tudhatom. De amikor arra gondolok, hogy hová, merre tarthat a pályám, eszembe jut a tanítás. Például a színpadi etika, amibe hasznos lenne beavatni az ifjú kollégákat, hogy ne a saját kárukon kelljen megtanulniuk. Magát a szakmát, a mesterséget oktatni – attól egyelőre ódzkodom, mert hatalmas felelősség.  Még sokkal többet szeretnék tudni ahhoz, hogy úgy érezzem, van már mit átadnom. Régen a primadonnák, ha kiöregedtek, öltöztetőként szolgáltak. Ma azért nem ez a perspektíva. Ráadásul az operettszerzők nem feledkeztek meg teljesen a korosodó színésznőkről, hiszen mégiscsak megírtak egy-egy Cecília- vagy Madame Fleury-szerepet is...

– Sokat változott 25 év alatt az operettjátszás?

– Pergőbb, gyorsabb lett. 10-re érjen véget az előadás, mert 10 után már nem szívesen járnak az utcán a nézők. Modernizálják, korszerűsítik az operettek szövegét, közelítik a musicalhez. Néha maira veszik a jelmezeket is, de azt nem szeretem.

– Akkor nem szerette a Bál a Savoybant sem?

– Jaj, dehogyisnem! Ott Eszenyi Enikő rendező nagyon jó helyzetbe hozott engem La Tangolita szerepében. Igaz, nem volt habos-fodros selyemruhám spanyol táncosnőként, igaz, micisapka volt a fejemen, de az csillogott-villogott, és az udvartartásom is megfelelt. Mert, igen, a primadonna elsősorban attól primadonna, ahogy a férfipartnerek kezelik a színpadon.

– Ki a kedvenc bonvivánja?

– Régebben Jankovics József. Most Vadász Zsolt. Gyönyörűen énekel, magas, jóképű, szőke – bár az életben a barnákat szeretem -, és szépen bánik velem.

– Hódol. Hát igen. Szép lehet minden este diadalt aratni a színpadon, és győztesen menni haza.

– Az biztos, hogy operettet játszani olyan, mint egy terápia. Valóságellenes terápia. De megélünk benne másféle érzéseket is. Ahogy múlik az idő, gyűlnek a tapasztalatok, az ember a második felvonásbeli finálé fájdalmát is egyre mélyebben és gazdagabban képes kifejezni.

– Legtöbbször kettős szereposztásban mutatják be az operetteket. Átvesznek egymástól játékötleteket a lekettőzött primadonnák? Vagy tudatosan különbözik az egyik alakítás a másiktól?

– Van, aki csak átvesz… De most komolyan: régen az volt a szokás, hogy a próbatáblára is kiírták: nézi a másik szereposztás. Ma olyan nagyüzemien működünk, hogy erre nemigen adódik lehetőség. A színháznak az az érdeke, hogy a két szereposztás nagyjából ugyanazt csinálja, egyforma jelmezben, azonos ritmusban. Ez a hasznos és biztonságos. Én viszont, a színész, természetesen nem örülök, ha felcserélhetőek vagyunk. Tehát szeretem az olyan rendezőt, aki a különbözőségünkre is hagyatkozik, s engedi mindkét primadonnának hogy a maga módján, a saját személyiségének megfelelően közelítse meg a figurát. Szinetár Miklós például ilyen, akivel most a Madame Pompadourt próbálom bizakodón, élvezettel.

Stuber Andrea