Egy jó kis alvás többet ér?

Vannak olyan színházi premierek, amelyeknél a tapsrendbe szorul a legtöbb rendezői invenció. A Madách Színház Jézus Krisztus Szupersztárját kis túlzással besorolhatjuk ezek közé.

Természetesen eleve örömhírként (vö: evangélium) fogadtuk, hogy az Erzsébet körúti színház, amelynek repertoárjában, zenés színházi múltjában Andrew Lloyd Webber jelentős és becses szerző – bemutatja a remekműgyanús rockopera-klasszikust. Webber 1971 óta talán komponált a Szupersztárnál nagyobb sikerű darabot is, de jobbat aligha.

Szirtes Tamás igazgató-rendező az idei évadra tervezett nagy dobáshoz úgy fogott hozzá, hogy a magyar szöveget jegyző Miklós Tiborral újrafordíttatta a művet, az alkotók bevallása szerint mintegy 60-70 százalékban. Ez nem hozott hallványos minőségi változást. Mondjuk például Mária Magdolna eddig azt énekelte Jézusnak, hogy „Most egy jót aludni többet ér”, ezúttal pedig azt, hogy „Egy jó kis alvás kell neked”. Nem lettek frappánsabbak a megfogalmazások, ügyesebbek a rímek (alighanem listavezető az én – …ném rímpár), és a prozódiai döccenők száma sem zuhant meredeken, legfeljebb áthelyeződtek a bukkanók.

Miközben megpróbáljuk túltenni magunkat Miklós Tibor fültörő mutatványain, a szemünk kezd eléhezni az előadás alatt. Lehet, hogy költségvetési szigorítás az oka, de a Madách utóbbi évadainak nagy sikerű, pazar kivitelű musicaljeihez képest ez a bemutató látványszegénynek mondható. Surranó vetítővásznak képezik a díszletet, ezekre telepített Rózsa István tervező mozgóképes sivatagot, palotát, falakat, várost, templomot. Már-már kínosan szegényesnek hat például a jeruzsálemi bevonulás jelenete, amelyben 25-30 táncos ropja Tihanyi Ákos lendületes koreográfiájára, pálmaágat lengetve, utána pedig a Jézusért rajongó további csoportos szereplőket odavetítik a hátsó falra. A tömegek be sem jönnek, sem az elején, sem a végén. (A mű ugyanis nyitányt és epilógust kínál fel a rendezőnek arra, hogy valami egyénit gondoljon a történetről, illetve köré. Szirtes Tamás megállt az első és legelhasználtabb ötletnél: színészek érkeznek az elején, a szemünk előtt öltik magukra jelmezüket, a befejező zenére pedig leveszik. Jé, színházban vagyunk! – csodálkozunk el ekkor. Ki hitte volna?)

A legtöbb jót a szereplőkről mondhatjuk el, akik közül nem egynek megvan a maga tartalmas Szupersztár-múltja. Kinek még a Rockszínházból (Sasvári Sándor), Csengeri Attilának Pécsről, másoknak pedig – Feke Páltól Serbán Attilán át Venyige Sándorig – a Musical Színház jó emlékezetű előadásából. Készséggel aláírjuk, hogy a Madách Szupersztár-produkciójának valamennyi fellépője az elvárható színvonalon teljesíti az énekesi feladatot – Szerednyei Béla kivételével, aki Heródesként szolgálja a publikumot. A rockopera partitúrája és a rendezői fantázia visszafogottsága keretek közé szorítja a szereplőket, mindazonáltal a játszók karakteréből adódó különbségek eltérő hangsúlyokhoz vezetnek.

Két szereposztást volt szerencsénk megtekinteni a háromból, s a legszebb emléket Feke Pál Jézusáról őrizzük, várhatóan huzamos ideig. Feke Krisztusa egyrészt festői jelenség. Másrészt vággyal és gyötrelemmel teli, szenvedő ember, aki magára vette mindannyiunk bűneit és kínjait. Ebben az értelemben globálisan megváltó, ellentétben Tóth Attilával, akinek láthatólag inkább csak atyjával, a teremtővel van dolga. Olyan durcássággal tud néha felnézni rá, az emeleti erkély irányába, mint a megbüntetett kisfiú, aki haragszik az apukájára. Feke alakítása érzelmekben és színészi eszközökben is gazdag, míg a Vikidál-iskolán (combozás, összeszorított száj, kemény tekintet) nevelkedett Tóth Attila inkább a személyisége nyers, kimunkálatlan erejét igyekszik hasznosítani.

A két Jézusnak két különböző alkatú Júdás jutott ellenfélül, ami igényelné, hogy a párosok más-más viszonyt érzékeltessenek, ám erre nem utalnak jelek. Úgyhogy legfeljebb magunkban gyanakodhatunk olyasmire, hogy ha Feke impozáns Jézus-figurája körül Serbán Attila kicsi, gyerekképű, dinamikus Júdása ugrabugrál némiképp hisztérikusan, akkor ez más drámai szembenállást (is) feltételezhet az árulás emberi motivációjaként, mint amikor Tóth Attila és Száraz Tamás között valamivel egyenrangúbb felek drámai küzdelmeként játszódnak le az események.

Polyák Lilla líraibb és ártatlanabb Mária Magdolna, Gallusz Nikolett a dögösebb. A Pilátusok közül nagyra értékeljük Venyige Sándorét jó kiállásáért, markáns hangjáért és szkeptikus vívódásáért. Posta Victor Pilátusának szép megrendüléséből és „náiv” rácsodálkozásából arra következtethetünk, hogy ő még nagyon kezdő helytartója lehet a Római birodalomnak.

A szereplőgárdák további különbségeiről azok tudnának beszámolni, akik a színpadon táncolva és kisebb szólókat énekelve becsületes elánnal végigdolgozzák az előadást. Valószínűleg hosszú sikerszéria áll előttük.

Stuber Andrea