Ló nincs?

Amikor a színházak a Hair című musicalt mutatják be, akkor a Hair című darabot szokták eljátszani. Nem így Bagó Bertalan, aki a Hair című film színpadi lekövetését kínálja a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Ebből persze nehéz jól kijönni.

Milos Forman 1979-es hollywoodi alapfilmje a cselekményt, sőt itt-ott a betétdalokat tekintve is jelentősen különbözik Gerome Ragni, James Rado és Galt MacDermot 1967-es Hair-musicaljétől. Ha a színrevivő nem a színházi alapanyagból indul ki, hanem a jól ismert moziváltozatból építkezik – úgy, hogy a történet fordulatain kívül a film koreográfiájából, jelmezeiből, színészi gesztusaiból is bőséggel merít -, akkor a néző sajnos percenként szembesülhet avval, hogy a produkció nem elég meggyőző a mintakövetésben. Például mert Dolhai Attila nem hasonlít eléggé Trait Williamsra, és felsőtestre ragasztott mikroportbatyuval problematikus tóba ugrani, ráadásul Peller Anna Sheilája a Central parki lovaglás helyett kénytelen görkorcsolyázással beérni. (Ez utóbbi differencia meglepő szűkkeblűségre vall, hiszen a Dóm téri hatalmas színpadon nem egyszer megfordultak már lovak.) A legjellemzőbb és legmulatságosabb helyi sajátosság azonban mégiscsak az, hogy Faragó András személyében olyan Berger-apuka szidalmazza Dolhai-Bergert a huligános loboncáért, akinek csatokkal tűzték el a lófarkát, hogy ne vegyük észre. (Neki valószínűleg senki nem ajánlott fel 200 dollárt azért, hogy levágassa a hosszú haját.)

Bagó Bertalan rendező, aki saját, korábbi Hair-rendezése nyomvonalán halad Szegeden, vékony kis kerettel látta el a cselekményt. E szerint Claude Bukowski öreg csavargóként meséli el a sztorit, hozzávetőleg az afganisztáni háború idején, mintegy felkínálva a tanulságot a harcolni indulóknak. Ebből láthatjuk, hogy Amerika nem tanult eleget Vietnámból.  (Fájó szívvel tudatom, hogy drogos repülésük közben hőseink még a World Trade Centert is belekeverik kicsit a történetbe.)

Ami az előadás vizualitását illeti, az szelektív látásmódra sarkallja a készséges nézőt. Vannak darabok, amelyekhez így vagy úgy, de illik az impozáns szegedi dóm képe. A Hair természetesen nem tartozik ezek közé, így aztán megpróbálunk nem nézni oda, ahol a dóm elé állított manhattani látképdarabok (felhőkarcolók, Szabadság-szobor) magas templomtornyokban folytatódnak. Magát a színpadot viszont mozgalmasan betölti a szereplőtömegek folytonos, dekoratív nyüzsgése, tánca, vonulása.

A produkció legfőbb emberi (és marketing-) értékeit az Operettszínház omnipotens sztárjai jelentik. Vagyis az alkalmasan kifogástalanul éneklő és táncoló Dolhai Attila, Peller Anna, Vágó Bernadett, György-Rózsa Sándor, akiktől semmiben nem marad el a Claude-ot játszó Szemenyei János sem. (Sőt.) Lehet egyébként, hogy az említett műfaji követelmények profi teljesítése nem is olyan fontos. Abból gondolhatni ezt, hogy Bagó Bertalan beküldi a főszereplők közé és dalolásra bírja Kricsár Kamillt, amivel kínos perceket szerez mindenkinek. Viszont azt sem nevezném pozitív hatásnak, amit a kétségkívül műfajazonosan éneklő Baranyai Annamária kelt, ahogy túlbuzgó szakmai öntudattal előadja Mrs. Lafayette kíméletlen férjostorozó számát.

Mindenképpen Szemenyei János az, aki a szerep kívánalmainak hangilag, színészileg és karakterileg is képes megfelelni. Érdemes lenne majd megnézni őt Claude Bukowskinak egy Hair-előadásban.  

Stuber Andrea