Sír, nevet

Básti Juli a kilencvenes évek elején a Madách Színházban játszotta a Kabaré Sally Bowles-át. Most a darab másik női főszerepét, Schneider kisasszonyt próbálja a Centrál Színházban. Tíz év múlva pedig jó leszek Schultz úrnak… – teszi hozzá nevetve.

– Színészetének mostanában két fő terepe van. Ezek ellentételezik és kiegészítik egymást. Tehát úgy képzelem, hogy ennél nagyszerűbb leosztást ki sem találhatna magának egy színésznő.

– Igen jó ez így, ahogy most van.

 – Erős drámai szerepekben lép közönség elé a Nemzetiben: az Ármány és szerelemben Lady Milfordot játssza, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból előadásában Mariát. Más estéken pedig a Centrál Színház különböző produkcióiban poént poénra halmozva, derűt keltve, győztesen jön le a színpadról.

– Hogyne. Aztán csak ülök az öltözőben összeomolva, hogy vajon ezen vagy azon a ponton miért nem nevettek a nézők, mit kellett volna másként csinálnom. A közönség az előadásokat mindig másképp fogadja, bár ez a Woody Allen-darab, amit ma játszunk, a New York-i komédiák mindig sikeres, bravóznak a végén. A színész számára kétségtelenül az a két legjobb dolog: megnevettetni a közönséget vagy megríkatni. Ez a kettő egyformán jó és egyformán nehéz. De az igaz, hogy a tragédia inkább megviseli az embert. Amikor a Nemzetiben A Macskalápon című darabot játszottam – öt évig volt műsoron és nagyon szerettem –, akkor annyit sírtam Hester szerepében, hogy másnapra mindig bedagadt a szemem...

 – Emlékszem jól arra az előadásra. A végén nyílt színen elvágta a darabbéli kislánya torkát. Ezt elég nehéz lehetett esténként megtenni…

– A legnehezebb a premier volt. Már csak azért is, mert a kellékként szolgáló késből vérnek kellett volna jönnie, de nem jött. Akkor erősen elgondolkodtam azon, hogy a kellékest is megölöm. Őt igazából. De nem tettem, mert pontosan tudtam, hogy ebbe a gikszerbe ő lélekben úgyis belehal, anélkül, hogy én tettlegességre ragadtatnám magam. Ha néha történik is kisebb-nagyobb fennakadás, a színházban mégis az a legszebb, hogy valamennyien ugyanazért dolgozunk minden erőnkkel. És a közös munkában a kellékes épp olyan fontos, mint a többiek, mint például a kislány a Macskalápon-darabban. Két lányka játszotta felváltva a gyerekemet az előadásban, jól megnőttek öt év alatt. Túlságosan is, ezért az utolsó évre már le kellett volna cserélni őket, de az egyikükhöz ragaszkodtunk. Így van ez, iszonyúan nőnek gyerekek, a saját fiaimon látom elképedve. Már a középső is fél fejjel magasabb nálam. Este gyanútlanul elbúcsúzunk és reggel már csak a lépcsőn állva tudok nekik puszit adni. Kicsit szomorkodom egyébként, mert idén megint úgy telik majd a szilveszter, hogy én a színpadon, a fiaim meg a nézőtéren.

 – Ez a szilveszteri bemutató a második találkozása a Cabaret musicallel. Több ilyen darab is van, amelynek mindkét női főszerepét eljátszotta. Például Szomory Dezső Hermelinje. Kaposváron Hermint adta, nemrég pedig a Nemzetiben Toncsit.

– Érdekes, hogy ilyenkor felbukkan a régebben játszott szerep szövege is. Előfordult a Nemzetiben, hogy előadás előtt a fodrásztárban összemondtuk a szöveget, és amikor Schell Juci egyszer elakadt, azonnal tudtam segíteni.

– Amikor évek múltán próbálni kezdi a darab másik szerepét, emlékszik arra, hogyan alakította azt annak idején a partnernő?

– Hát persze. Amikor Hermelint játszottam, Lázár Kati volt Toncsi. Amikor Sallyként léptem fel a Cabaret-ban, Psota Irén alakította Schneider kisasszonyt. Mindkettejükre jól emlékszem. Ez megkönnyíti, hogy mást csináljak a szerepben, mint ők.

– Ezt a Cabaret-t Bozsik Yvette személyében koreográfus rendezi.  Másképp gondolkodik, másképp kér, mint a „hagyományos” rendező?

– Térben gondolkodik, és nagyon fontos számára az úgynevezett testbeszéd. De hát Bozsik Yvette nem pusztán koreográfus, hanem egy őrülten tehetséges színházi alkotó, így aztán mindenben látja, megérzi, hogy mi jó és mi nem jó. Azon dolgozunk vele, hogy a sok nagyon rövid jelenetekben is pontosan fogalmazzunk. Hogy pörögjön, mégis benne legyen a lényeg. Én három csodálatos dalt énekelek. Egy vénkisasszonyt játszom, aki a darab során majdnem férjhez megy a Schultz úr nevű finom, disztingvált zsidó zöldségeshez. Őt Haumann Péter alakítja, nagy örömömre. Partnerként már akkor igen megszerettem, amikor a Katona József Színház Cseresznyéskertjében a bátyámat, Gajevet játszotta. Régóta bámulom őt különböző szerepekben. A többieket is öröm látni: Marozsán Erika csodálatos mozgású, izgalmas Sally. Keresztes Tamás mint Konferanszié nagyszerű. Csillog-villog az agya, ahogy próbál. Voltaképp egyedül  az fáj pillanatnyilag, amit Bozsik Yvette Schneider kisasszony számára kitalált a darab legvégére. Sírok, de tudom, hogy igaza van.

– Mivel „vigasztalódhat” majd a Cabaret után?

– Neil Simon komédiájával készülünk a Centrál Színházban. Négy házaspár szerepel benne. Az én férjem Scherer Péter lesz. Nagy várakozással tekintek a házasságunk elé.   

 Stuber Andrea