Szemüvegesek

AlkalMáté Trupp: Baróthy (Máthé Zsolt)

Zsámbéki Színházi Bázis

Az AlkalMáté Trupp szokásos nyári osztálytalálkozói nyomán mostanra kialakult és jól bevált a műfaj: zenés vesézés folyik a zsámbéki silóban. A társulat sorsolás útján választja ki azt a személyt, aki a soron következő bemutató tárgyául és témájául szolgál. 10-14 napos próbaidőszak alatt megszületik a mű, hogy 3-5 alkalommal a mind bővülő, egyben mind függőbbé váló közönség elé kerüljön. Már tavaly nyáron tudhattuk tehát, hogy idén Máté Gábor „vén diákjai” Máthé Zsoltot tűzik műsorra.

Az esedékes főhős és címszereplő (nem személyes) ismeretében sejthető volt, hogy az ez évi bemutató erősen épít majd az énekszámokra. Egyrészt azért, mert ha az egykori osztály tagjai hangszeres zenét tanulnak, és fejlődnek e tudományukban, akkor bizonyára meg akarják mutatni, mire képesek muzsikusként. Másrészt mert Máthé Zsolt egyre kurrensebb dalszövegíró („Én a pár sorok királya” – így aposztrofálta magát a Kovács Bálintnak adott MaNcs-interjúban), tehát e téren mind sikeresebben fejezi ki a kifejezendőjét.

És valóban, a monológok, párjelenetek, élőképek, paródiák, etűdök között nem egy dalbetét elhangzik. Az előadás folyamatát a címszereplő jobbára figyeli és felügyeli – ennek is megvan már a maga megszokott, talán kegyetlen, de bizonnyal tanulságos, építő-nevelő hatású gyakorlata. Olykor monologizál, például a pulmonológiáról jövet felolvassa a pszichiátria diagnózisát. („Mérsékelten öntörvényű”, állítja róla a szakember). Máskor kommentál, magyaráz, összegez. Reflektál önmagára, egyben a többiekre, akik voltaképp ő, felváltva. (Sok-sok szemüveges osztálytárs. Aki tud, még kopasz is.) Néha bele-beletrombitál az össznépi muzsikálásba. (Ez is milyen… nem is tudom…, hogy éppen a trombita a hangszere, éppen a kilyukadt tüdejű fiúnak…) Emellett megismertet eddigi pályájának fontosabb eredményeivel, mint például a szövegírói virtuozitás (lásd: Száraz Dénes, Vajda Milán és Dömötör András kémia-tercettje), a Ledarálnak…-ban csúcsra járatott rapbetét, vagy az emlékezetes Krizis-dalest létrehozása.

Mindeközben a nézőben kialakul egy általános Máthé Zsolt-kép. Van benne valami megátalkodott keserűség. Valószínűleg nem megkerülhetetlen és múlhatatlan keserűség ez, de azért elég makacsnak és rigorózusnak látszik. Lehet, hogy a tulajdonosa valahol szereti is kicsit, vagy legalábbis ragaszkodik hozzá. Ugyanakkor vele jár némi düh is, amihez kifejezetten passzol a rap műfaj. Pillanatnyilag úgy fest, hogy jelenleg ez áll Máthé Zsoltnak a legjobban, ez a monoton, mérgelődő, lázadó, fújtató, ostorozó, szitkozódó, ritmikus kiabálás.

Az előadásból úgy hat, hogy ez évi címszereplőnk eléggé magának való, zárt, elkülönülő egyéniség. Ebből a mi számunkra az is következik, hogy most alighanem kevesebbet tudunk meg a többiek (a 14 fős volt osztály) és a mi (számolatlanok) világáról, mint más esetben. De bizonyos értelemben ez a vállalkozás lényege, és talán részben a sikerének titka is: az aktuális bemutató az aktuális címszereplőt képezi le. „Máthé Zsolt szerint a világ”-szerűen, legyen bár Baróthy az ál- vagy bece- vagy gúnyneve. (Keresztapja, áttételesen, az a néhai labdarúgó-szakember és mesteredző Baróti Lajos, akit egyébként – Máté Gábor szíves közlése szerint – gyakran láttak a Katona József Színház nézőterének első sorában ülni.)

A játszó és alkotó személyek felidéznek néhány fontos és jellemző jelenetet Máthé Zsolt életéből. Ilyen például, amikor Száraz Dénes pompásan blazírt Máthé Zsoltként egy tévés szappanoperából vett monológgal felvételizik a főiskolára. Vagy a szakmai vita, amely az osztálytársak között zajlik, Mészáros Béla és Mészáros Máté elővezetésében. Emellett a szereplők már-már rutinosan hoznak létre fikciós jeleneteket, hibátlanul alkalmazva lírát, iróniát, akár némi szimbolista beütést is. Méltán volt a zsámbéki közönség egyik kedvence a féltörténelmi fantasy: Járó anyuka (Jordán Adél) és Máthé anyuka (Mészáros Máté) találkozása a terhesrendelés várójában. Ugyanakkor a bőséges felhozatalban találkoztunk néhány olyan résszel is, amelyet a magam részéről szívesen elengedtem volna. Például Fenyő Iván és Kovács Patrícia „l’art pour l’art” trágár dalát arról, hogy s mint küldtek professzionális kurvát Máthé Zsoltra az edzőterembe, ahol nem edzett éppen, hanem takarított. Vagy Dömötör András és Fenyő Iván meztelen cipótáncát, amely úgyis csak gyenge, ajkbiggyesztésre késztető utánzata lehet Máthé Zsolt azonos, eredeti, TÁP színházi számának.

Az este legeslegszebbje mindenesetre az az ölelés, amelyet Máthé Zsolt (Dömötör András) sehogy sem tud abbahagyni. Pedig már olyannyira tűrhetetlenül hosszúra nyúlt, hogy Járó Zsuzsa észrevétlenül ki is bújt belőle, Mészáros Bélát tuszkolva a maga helyére. Lehet, hogy azt az ölelést nehéz sokáig elviselni, de nézni, összeszorult szívvel, azt akármeddig el lehetne.

Stuber Andrea