Vadászkaland Pesten

Egy színdarabban okvetlenül lennie kell szerelemnek – mondja Csehov Nyinája a Sirályban. Szép Ernő meg is felel ennek a kívánalomnak meg nem is. Mert nála ugyan van szerelem, költészet, szívdobogás, de rávetül a szükség, a nyomorúság, a kilátástalanság. A Vőlegényt mutatták be a Miskolci Nemzeti Színházban.

Szervét Tibor vendégrendezőként tért vissza egykori színészi sikerei színterére, Miskolcra. Bátor és merész vállalkozás gyanánt vitte közönség elé Szép Ernő Vőlegény című könnyes-búsát, amelyben két csóringer pénzre/boldogságra vadászik házasság céljából, és megpróbálja a másikkal elhitetni, hogy ő maga jó parti. A két szerető szívnek – Kornélia kisasszonynak és Rudi fogásznak – úgy tetszik, nincsen más választása, mint hogy ne egymást válassza.

A színrevivői feladat különösen nehéz, ezt onnan is tudhatjuk, hogy Szép Ernő darabjai számos avatott és tapasztalt rendezőn kifogtak már. A „szépernőség” delikát minőség: líra, humor, fájdalom, szépség sajátos elegye. Formailag is csak látszólag egyszerű a dolog, mert valójában egy különleges nyelvi-zenei partitúrát kell megszólaltatni biztos stílusérzékkel és hibátlan ritmusban.

Szervét elképzelésében a műre egy-egy pillanatban mintha a szürrealizmus árnya vetülne. Álomszerű táncjelenet, égből érkező székek, fénnyel falra szögezett Kornélka-monológ. Ezek a megoldások néha – például az előadás kezdésénél – a darabra való ráerőltetésnek tűnnek. Máskor – mondjuk az utolsó, tükrös-tangós képben – szépséget szülnek. Legtöbbször pedig – főként az utolsó felvonás Édes Baba-jelenéseinél – sajnálatosan és végzetesen ölik a játék ritmusát.

A miskolci Vőlegény az első percekben úgy hat, mintha még nem döntötték volna el a játszók, hogy a Csókos asszony vagy a Fekete Péter című operettet mutatják-e be. Mira János díszlete egy bérház gangját tárja elénk, akárha Zerkovitz Béla Jozefstadtjából. Elöl ember nagyságú, argentin tangót idéző táncospár bábja – vö: Sapiro a Fekete Péterben –, ezt kenegeti Csuszikék otthonában a babafestő Mariska. Szorgos ecsetvonásai közepette ártatlanul agyonvágja a mögötte zajló, asztali családi jelenetet. A produkció egyik legnagyobb gondja ez, hogy nem tudja, mire irányítsa a néző tekintetét. Nem épít, nem szakaszol, nem hegyez. A rendezés sem a poentírozásban nem hatékony – pedig még bohózati elemmel is próbálkozik, ámbár egy feltekert szőnyeggel történő sorozatbénázás ennél alaposabb begyakorlottságot igényel –, sem a figyelem terelésében nem előzékeny.

Úgy kavarognak előttünk a Csuszik család nagy napjának eseményei, hogy nem kapunk támpontot, mit lenne fontos észrevennünk. Ezt erősen megsínyli a Kornélia kisasszonyt vendégként főszereplő, el-elsikkadó Kovács Patrícia, akit egyébként – fájdalom – az is sújt, hogy a famíliát még a szokottnál is szegényebbnek ábrázolja Debreczeni Borbála jelmeztervező. Így aztán Kornélka csak Kovács Patrícia saját csinosságára és magánbájára számíthat, mert amúgy a Ducitól kölcsönkapott bő blúz és egy nyűtt kardigán jut neki. (A játékból nemigen derül ki, hogy a szép Kornélka a Csuszik család egyetlen tőkéje.) A harmadik felvonásban azután dekoratív, mondén nőként jelenik meg, s leginkább ebben a részben virul ki Kovács Patrícia színészete.

Kevésbé göröngyös az útja a Rudit játszó Fandl Ferencnek, aki imponáló korrektséggel használja ki a szerep lehetőségeit, s felrajzolja a figura ívét a várakozó állásponttól kezdve a pózoláson át a közönyös őszinteségen keresztül a szenvedélyek elszabadulásáig. Szívesen ejtünk jó szavakat további vétlen színészekről is. Sipos Vera – aki Mariskát adja szépen, ügyesen és ambiciózusan – olyan, akár egy energikus egérhadseregtábornok. Porcs Dániel Zolija kedves figyelmű, méla szőke kamasz. Máhr Ági Csuszik mamája mint egy meleg, puha, illatos sült alma. Meg kell emlékezni a Csuszik papát játszó Szirtes Gáborról is, kinek feje fölött máskor gyakran villoghatna veszélyt jelző felirat – SOK! SOK! –, de most úgy hatott a jövetele, mintha mentőcsónak érkezett volna. Jókora adag műfaji biztonságot hozott magával. Rá is szorultunk.

Stuber Andrea