Nő, nő

Lehár Ferenc: A víg özvegy

Budapesti Operettszínház

          A magamfajta múlt századi (ezredi) őskövület számára kissé idegen az a fajta sikerpropagandás, sztárkultuszos, hajcihős zenés színházi működés, amelyet Kerényi Miklós Gábor vezényel a Nagymező utcában. Ám ettől még a Budapesti Operettszínház igen hatékonyan, eredményesen, jelentős munka- és energiabefektetéssel teszi a dolgát.

          Legújabb premierjük nem a húzóágazat, a musical tagozat produktuma, hanem az exportrészleg terméke. Lehár Ferenc nagyoperettjét, A víg özvegyet vitte színre Béres Attila, alapjában véve Szabolcska Mihály-ian („nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető). A premiert megelőző sajtótájékoztatón ugyan említette a rendező, hogy a mű politikus, s hogy Ari-Nagy Barbara színpadra alkalmazó dramaturggal áthelyezték az 1905-ben született operett cselekményét a ’30-as évekbe, de sem a politikum, sem a két világháború közötti korszak nem üt át a produkción. (Nyilván nem fogja a kutya se számon kérni, hogy hol van itt az egyik vagy a másik.) Az előadás problémamentes. Nem nehezíti rendezői értelmezés, amely esetleg megakaszthatná a műélvezésben a leendő közönséget, legyen akár Nagymező utcai, akár bécsi, akár japán.

A víg özvegy a maga idejében az operettműfajt nem egy szempontból forradalmasította, s bombasztikus sikert aratva kezdte meg pályáját Európában és Amerikában a múlt század elején. Ma is otthonosan mozog a színpadon, a kitűnő zenéjén túl bizonyára azért is, mert nem áll távol tőlünk az a földhözragadt, illúziótlan, sőt kissé cinikus szemlélet, amellyel a darabbéli pontvedróiak boldogulni igyekeznek a világban. (Az eredeti librettóban még montenegróiak szerepeltek, sőt a követségi mindenes figuráját egyenesen a montenegrói trónörökösről nevezték el Nyegusnak az alkotók, ezért a bécsi ősbemutató után tüntettek a mű ellen a montenegrói diákok. Vajon járnak ma is operettet nézni az egyetemisták?)

Akárhogy hívják is a kis államot, mindenesetre erősen balkáni, s ez az Operettszínházban már a párizsi nagykövetség berendezésén is látszik. Daróczi Sándor díszlete elég olcsó ízlésre valló helyszínt teremt: művirágok és kék fényecskék nagy, átlátszó vázákban, termetes csillárok, amelyekről kristály helyett mintha csillámló szilveszteri parókák szálai lógnának. (Az ablakokon és ajtókon átsejlik, hogy a helyiséget kívülről pókháló szövi be.) A második felvonás, valamint a falatnyi harmadik a színrevivők újításaként Glavari Hanna luxushajóján játszódik – akkora vízi jármű, hogy alighanem eldugaszolta a Szajnát –, ami lehetőséget ad a leleményes Bodor Johanna koreográfusnak, hogy matróztáncot is elhelyezzen a fedélzeten. Hőseink élvhajhász életviteléhez passzol a csicsás környezet, s ebben a közegben próbálnak Füzér Anni jelmezei előnyösnek és gusztusosnak mutatkozni.

Az operettműfajról sok jót el lehet mondani (meg nem kevés rosszat is), de most a néző szempontjából két pozitívumát emelném ki. Az egyik az, hogy a működőképes operett-előadás megpendít egy olyan húrt, amely valahol mélyen ott rejtőzik minden nézőnőben. A másik, hogy az operett sok színészt vesz igénybe, tehát a közönség egyetlen este alatt rengeteg kedvencén legeltetheti a szemét. Az pedig tény, hogy itt avatott gárda teljesíti színészi feladatát. Nem minden esetben invenciózusan, olykor csak rutinszerűen, de szakszerűen és hatásosan. (Hát mit tegyünk, az operettben a hatások hagyományosan nagyok: emelt hangú hőbörgések, gigantikus mimikai gesztusok és orbitális spétek.)

A két szereposztás különböző erőket és erényeket mutat. Jól kihasznált ziccer például az a táncoskomikus-szubrett páros, amelyet Peller Anna és Kerényi Miklós Máté alkot. A megtermett, energikus, vehemens színésznő és a kicsi, könnyű, beszédhibásgyanús fiú, aki úgy mozog, mintha gumiból volna – ketten együtt mindenre képesek. Ugyanakkor a másik szereposztás egyívású négyese – Sánta László, Nádasi Veronika, Szabó Dávid és Bódi Barbara – szintén derekasan dolgozik és szépen mutat. Latabár Kálmán egykori szerepe, Nyegus Szabó P. Szilveszternek és Mészáros Árpád Zsoltnak jutott, s az előbbinek áll jobban. Szabó P. alkata karakteresebb a feladathoz, megoldásai egyénibbek, mint amikkel váltótársa operál. A szereposztás kritikus pontja a testiségbe feledkező második szerelmespár. Az első garnitúrában Vadász Zsolt hevül a pontevedrói nagykövet feleségéért, s ezenközben egy túlzásba esett némafilmsztár modorában pózol a színpadon. Cselóczki Tamás buffósabb s egyben érzékenyebb csábító. Lukács Anita nem látszik ideális megoldásnak Valencienne-re. Már csak azért sem, mert a Maxim legjobb táncosnőjének mondja magát, de ezt semmivel nem igazolja. Amikor a grizettek előadják a legkevésbé sem alapszintű kánkánjukat, akkor a Maxim-görlök fellépését vezénylő Lukács Anita jobbára ülve táncol, vagy a színpad szélére húzódva ritmusra libegteti a szoknyáját. Nem úgy a nagyszerű Lehoczky Zsuzsa, aki miután Hanna anyukájaként librettón kívülről színre keveredik és „elorozza” lányától a Bamba, bamba gyászvitéz című dalt, még a kánkánt is kirakja.

A két szereposztás bonvivánja hasonló: egy-egy sötét hajú férfi, fazonírozott szakállkával. Dániel Gáborban az a jó, hogy belevisz a játékba némi „macsós szemétséget” – kegyetlenül kiélvezi a Hannával való összecsapást –, miközben a játékos kedvesség sem idegen tőle, s közben valami drámainak ható, férfias ziláltsággal űzi magát keresztül az estén. A kettesszámú Daniló szintén elég illúziókeltő, s az őt ízesen éneklő Vadász Dánielről elmondható, hogy szövegérthetőség szempontjából messze ő az első a főszereplők között.

A produkció legkompaktabb színészi alakítását mindkét esetben a címszereplő nyújtja, teljesen eltérően ábrázolva Glavari Hannát. Kalocsai Zsuzsa megformálásában az özvegy cseppet sem víg. Már nem igazán ifjú, s számos rossz tapasztalatot szerezhetett az emberekről, amíg fiatal volt és pénztelen. Mire a vagyon az ölébe hullott, nem is képes igazán örülni neki, inkább a visszavágás, a bosszú foglalkoztatja. Egy kemény, királynői tartású, megkeseredett asszony – majdhogynem Dürrenmatt öreg hölgye – hűvösen figyeli pontvedrói honfitársait, miként próbálják megszerezni az ő húszmillióját. S hogy a Danilóval való beteljesedő szerelem végül talán majd békét hoz Hannának, erre csak a Vilja-dalból következtethetünk. Az ugyanis különösen ihletett pillanata az előadásnak: végtelenül lágyan, kristálycsillogású hangon énekli Kalocsai, mellőzve mindenféle dinamikai bemutatót vagy hivalkodást a vocéval.

Sáfár Mónika Hannája könnyedebb, frivolabb, s nem kevésbé hiteles. Neki nem a tragikum a fő vonása, hanem az irónia. Egy szerencsésebb természetű, egészséges humorérzékű nő, akit szórakoztat a körülötte nyüzsgő hitvány alakok igyekezete. Mulatságára szolgál a Danilóért való küzdelem is. Ha választanom kellene, hogy a két Glavari Hanna közül melyikkel zárjanak be véletlenül egy női konfekcióosztály próbafülkéjébe, okvetlenül a Sáfár Mónikáéra voksolnék.

Végezetül szeretnék hódolni a Zéta Mirkóként tündöklő Haumann Péternek. A második szereposztásban felbukkanó Mikó István játékának kedélytelenségét és alaktalanságát látva még feltűnőbb, hogy Haumann milyen elevenen, élvezettel, sikkel, bájjal, humorral énekel, táncol és komédiázik. (Egyszer még kacsázva is jár, mint egy Feleki Kamill.) Akkor pedig, amikor a Nő, nő, nő oktettben két sor közé váratlanul, szólamban maradva betoldja, hogy „vagymittudomén”, az ember legszívesebben féktelen, kitörő, lelkes „Hinnye!” kiáltásra ragadtatná magát.

 Stuber Andrea

Lehár Ferenc: A víg özvegy (Budapesti Operettszínház

Szövegét írta: Viktor Léon és Leon Stein. Versek: Baranyi Ferenc, Eörsi István, Ari-Nagy Barbara. Mai színpadra alkalmazta: Ari-Nagy Barbara. Díszlet: Daróczi Sándor. Jelmez: Füzér Anni. Koreográfus: Bodor Johanna. Zenei vezető: Makláry László. Vetényel: Maklásry László / Silló István. Karigazgató: Kéringer László. Játékmester: Aczél András. Rendező: Béres Attila.

Szereplők: Kalocsai Zsuzsa / Sáfár Mónika / Balog Tímea, Dániel Gábor / Vadász Dániel, Haumann Péter / Mikó István, Lukács Anita / Bucsi Annamária, Vadász Zsolt / Cselóczki Tamás, Mészáros Árpád Zsolt / Szabó P. Szilveszter, Kerényi Miklós Máté / Sánta László, Peller Károly / Szabó Dániel, Jantyik Csaba / Dézsy Szabó Gábor, Kékkovács Mara / Bódi Barbara, Marik Péter / Langer Soma, Peller Anna / Nádasi Veronika, Oláh Tibor / Péter Richárd, Papadimitriu Athina.