Rezsó Szeress

Müller Péter: Szomorú vasárnap – Szabadkai Népszínház

Ülünk a színpadon egy fehér színű, kicsit lelakott, hetedik kerületi mennyországban. Ez az a hely, ahol Seress Rezső az utolsó számláját rendezi, mielőtt a Jóisten a keblére ölelné. Mert hogy ez az illető élet- és halálút végkimenetele, az nem lehet kétséges.

Pálfi Ervint látjuk a pianínónál, mintha csak most hagyta volna abba a zongorázást a Zárórában. Sokért nem adnám, ha tényleg látnánk, mindvégig. Ha másképp állna a zongora, ha nem kellene a hangszerhez ülve folyton hátat fordítania nekünk, ha végestelen végig a szemünk előtt lenne, a némafilmkorszakos fejével, a tiszta tekintetével, a szomorú bohócra kifestett félarcával.

Hogy mit tudott Seress Rezső, a kicsi, repedt fazék hangú, úgy ahogy zongorázó énekes és iskolázatlan komponista, az bizonyos értelemben épp úgy titok és csoda, mint az, hogy mit tud Pálfi Ervin.  Eljátssza számunkra Seress Rezsőt, de persze nem a Dob utcai slemilt, aki Zuglóba sem lett volna képes emigrálni, hanem egy globálmagyar művészembert, akin keresztülgázolt a történelem, azután megkeseredett, s kiszáradt belőle a tehetség nedve. Pálfi különösen az előadás első részében hozza lefegyverzően ezt az ízesen beszélő figurát, aki – talán a Kispipa vendéglő dohányfüstjétől  irritálva – rekedtes hangon indítja minden mondat elejét, s torokból göcögtetett nevető hangocskákkal köti össze egyik poénját a másikkal.

Pálfi Ervin minden olyan adottságot felhasznál ehhez a Seress-figurához, ami az ismert főhős életében konkrétan szerepelt. Meggyőzően adja az éneklést, a zongorázást, a táncot, de még az akrobatikát is. A legtöbbet persze színészetből hozza, hiszen épp ennek segítségével hiteti el velünk, hogy a fentieknek valóban a birtokában van. Pálfi Seress-alakítása egy rokonszenves fiatal színész szépen cseperedő, növögető, erősödő pályájának olyan állomása, amit jóleső érzés dokumentálni.

Persze nem annyira nehéz egy ilyen feladattal megbirkózni – de, biztosan nehéz, ám mégis könnyebb kicsit –, ha az embernek G. Erdélyi Hermina a partnere a Helénke szerepében.  G. Erdélyi Hermina olyan színésznő, akinek az arca sorsot mutat. Sőt bizonyos értelemben az alkata is, elvégre 150 centisen sudár dizőzt adni elő – méghozzá olyan hatásfokkal, mint ahogyan ő tette tegnap este: Alföldi Róbert zsűritagot meghódítva, ujj köré csavarva, majd egyetlen mozdulattal elhajítva és összetörve –, ehhez kétségkívül jó adag humor és egészséges önirónia szükségeltetik.  Így is kezdődik az előadás, hogy a sajátos gyónáshoz Seressné Helén stilizált affektáltsággal, bájosan eltúlzott gesztusokkal csatlakozik. Aztán elragadja az életjáték, belefolyik a természetes megéltségbe, amely olyan szépen oda van rajzolva, bele van vésődve G. Erdélyi Hermina arcába. Kislányos törékenységén végtelen drámaisággal üt át a női erő. Az esendőség bája és a céltudatosság keménysége.  Emlékezetes pillanatokat kapunk a színésznőtől. Például azt, ahogy egy odasimítja az arcát a férje hátához, amikor Seresst elviszi egy tizedes (Szőke Attila általános segéderő.) Vagy amikor kiborítja a zongoraszékből kiborult férjét, aki négy évi háborús távollét után tért haza, s az otthonában egy másik férfit talált az asszonya mellett.

A szabadkaiak Kovács Frigyes rendezte szép előadása a második részben némiképp veszít varázserejéből és svungjából, egyenes arányban avval, ahogy komorodik el a történet. Nem mintha kecsegtetett volna bármi jóval addig is. Hiszen tudjuk elejétől fogva, hogy a tériszonyos Seress Rezső végül leugrott vagy leesett abból az ablakból. Amely ablak úgy leng fölöttünk a magasban az előadás végén, mintha valami morbid humorú atyaúristen ringatná játékosan, halálosan. Miközben mi ott csúszkálunk rajta mindannyian. Kapaszkodjon, akinek van mibe!

Stuber Andrea