Stuber Andrea

Gondolatok a konyhában

Wesker: A konyha

egri Gárdonyi Géza Színház

színikritika

Criticai Lapok 2008.IV.

 

Gondolatok a konyhában

Arnold Wesker: A konyha

Egri Gárdonyi Géza Színház

 

Különös, hogy Arnold Wesker A konyha című darabját ma ellenkező értelemben lehet megrendezni, mint harminc évvel ezelőtt – mondta Lőrinczy Attila, a darab fordítója A konyha egri bemutatója után egy futó beszélgetésben, s röviden meg is magyarázta: – A Zsámbéki Gábor rendezte 1979-es Konyha a Nemzeti Színházban arról szólt, hogy nem lehet élni ebben a világban, és Cserhalmi György Peterjének igaza van, amikor szétveri. A mostani, egri bemutató pedig mintha azt fejezné ki – nem kevésbé jó és hiteles előadásban –, hogy ha fiatal, tapasztalatlan, hebrencs Peterek lerombolnak nem feltétlenül szimpatikus, de működőképes világokat, akkor semmink sem marad.

Szívesen jutottam volna magam a fenti gondolatra, de kénytelen voltam mástól kölcsönözni, mivel a híres nemzeti színházi előadást nem láttam. Marad tehát, hogy önmagában véve mérlegeljem a művet és a mostani premiert.

Wesker A konyhája egy kissé túlméretezett étterem konyhájának egyetlen napját mutatja meg. Ehhez képest mégis több rétegű dráma és igen bonyolult feladat a színrevivők számára. Mindenekelőtt rendkívül melós darab, a szó legszorosabb értelmében. Hiszen a színpadon majd’ harminc szereplő végez komoly kétkezi, kétlábi munkát órákon át. A színház számára A konyha műsorra tűzése nyilván társulatépítő avagy csapatfejlesztő program: együtt dolgozik pontosan koreografált rendben jószerével az összes színész. A próbákon szinte mindenki mindvégig jelen van. Úgy képzelem, sokat röhögnek és még többet káromkodnak, miközben güriznek, gyakorolják végkimerülésig a cselekvéssorokat, hogy minden klappoljon. Hiszen még az is ügyességet és az akció alapos kidolgozottságát igényli, hogy a két ember összeütközéskor leeső tányér jól összetörjön a földön. Hát még, ha nem a törés-zúzás a cél! (Az egri játszók a hírek szerint tanulmányi kirándulásra is mentek a szomszédos Hotel Eger éttermének konyhájába. A kár mértéke nem ismert.) A szerző áldásos ötlete – nem lehetünk elég hálásak érte! –, hogy A konyha szereplői alapanyagokkal nem dolgoznak az előadásban, csak eszközökkel. Az összes mozdulatot elvégzik, ami 2000 adag étel kiszolgálását megelőzheti – szeletelnek, darabolnak, aprítanak, szórnak, kennek, kavargatnak, kiszednek, porcióznak, tálalnak –, de a pincérlányok végül üres tányérokkal szaladgálnak a vendégtérbe.

Ez persze nem akadályozza a konyhistákat abban, hogy minden teendőjüket apróra eljátsszák. Az egyik egri kukta még azt is érzékeli és érzékelteti, hogy ráfröccsen egy cseppnyi olaj, amikor a halas szakács dúltan tányérra szedi a frissensültet. Mindenki precízen ledolgozza a maga vendéglátóipari műszakját, anélkül, hogy az eredmény ételek formájában megszületne. (Szörnyű lenne nekik, ha játék közben tényleg elő kellene állítniuk a rombuszhalat roston vagy a garnélás omlettet! És szörnyű lenne nekünk is, ha a teljes étlapot ki kéne szagolnunk!)

A kellékek ezúttal konkrétan munkaeszközök: rekeszek, ételtartók, dobozok, edények, fazekak, serpenyők, habverők, reszelők, kések, kanalak – mind a munkát szolgálják, minthogy Wesker darabjának főszereplője tulajdonképpen ez: a munka. Részint a maga konkrét valójában, részint társadalmi vonatkozásaiban.

Természetesen a színrevivőknek az csupán az első, de nem egyetlen feladatuk, hogy szervezetten lebonyolítsák a sütést, főzést, felszolgálást. Emellett el kell játszaniuk azokat az embereket, akiket az író alkalmazásba vett a konyhájában. Ehhez Wesker már-már zavarba ejtően, sőt lehetetlenül részletes instrukciókat ad műve előszavában. Hogy például: Alfredo régi szakács, hatvanöt éves, izmos, köpcös, lúdtalpas, szűkszavú, fanyar humorú, serény, a tudományába senkit nem avat be, a főnököt megveti, és dudorászva dolgozik. (Tovább az sem lehetetlen, hogy szereti nagy darabokban letépni a tapétát, mint a csodálatos életű Amélie Poulain apukája.) Mármost az egri Alfredóról Sata Árpád megformálásában nem látszik, hogy lúdtalpas-e, az viszont kiderül róla, hogy bájos vaddisznóhangokat hallatva, horkantva röhög, bár azt nem tudom, hogy ez adott esetben kiváltja-e az egyéb, előírt vonásait.

Feltűnően nem felel meg a weskeri mintarajznak az egri étteremtulajdonos. A szerzőnél 75 éves, jól megtermett (bár nem kövér) öregúr, a tokája lebenyes, az arca szomorú (jóllehet szomorúsága valójában önsajnálat), kopaszságát ezüst hajkoszorú fogja körül, hullámot vetve a nyakában. Mármost az egri Marango, Kaszás Gergő nemcsak tokalebenyileg hagy kívánnivalót, hanem esetleg mást is képvisel, mint Wesker kapitalista elnyomója. Pedig hát Kaszás Marango is kizsákmányoló nyilván, hiszen őrült munkatempót diktál, az üzemmenettel hajszolja az alkalmazottakat, akiknek ideális munkakörülmények sem biztosít. (Mit tegyünk, az egri színpad akkora, amekkora. Nehéz levegősen elhelyezni benne ennyi dolgozót és ekkora munkaterületet. Cziegler Balázs díszlettervező ügyelt arra, hogy lehetőleg frontálisan tegye elénk a játszókat, így aztán elég szűken jut hely a pulton egy-egy szakácsnak. Viszont Izsák Lili elragadó, kockás meg csíkos munkaruhakomplékat varratott számukra.) Kaszás Gergő Marangója hűvös, titokzatos, egzotikus beütésű, és kétségkívül integer személyiségnek látszik. Létrehozott valamit: ezt a vendégekkel zsúfolt éttermet evvel a nagy termelőerejű konyhával. Az előadás legvégén halkan és súlyosan kérdezi Peter pusztítása nyomán, miután szó szerint elszállt a konyha: Mi van ezen kívül? Mi lehet még ezen kívül?! Mi? Mondd!!

Az egri rombolót, Petert egy fiú játssza: Schruff Milán. Kamaszosan nyugtalan és izgága. Talán az összes mutatványa arról szól csupán, hogy imponálni akar annak a vonzó, izgalmas, felnőtt nőnek, aki Járó Zsuzsa Monique-ja. A személyzet többi tagja drukker vagy ellendrukker, néző, tanú, részvétlen vagy részvétteljes be nem avatkozó. Az ő rangjukat a munkafázis, a szakmai (éttermi/színházi) hierarchia és a díszletben kijelölt hely határozza meg. Megemelt pozíció jut Vajda Milán és Mészáros Máté cukrászának, míg Bozó Andrea kávéfőzőnője például oldalt oldalog. Kitűnik Rácz János jóravaló bevándorló (esetleg vendégmunkás) Dimitrije, s Balogh András is teremt sűrű pillanatot, amikor hajléktalanként felbukkan a nézőtér felől. (Alighanem lesznek olyanok, akik majd egy pillanatig elhiszik, hogy valóban egy nyomorult csavargó szól be alázatosan kéregetve a konyhaiakhoz.) Mészáros Sára Mollyjában ott a jobb helyről jött munkaerő idegesítő fölénye, Fekete Györgyi Berthája igazi, jóravaló konyhásnőnek látszik (iskolákban akadnak ilyenek, mindig tesznek még egy kis repetát a feléjük nyújtogatott tányérra), Szívós Győző nagy életkedvű Hansának el kell magyarázni utólag a poénokat, Ötvös András mint új fiú, tisztességgel megdolgozik a befogadtatásért, egyszóval valamennyi szereplő gondosan működik a színen.

De hogy a színészek szépen helyt állnak, és hogy a rendező Máté Gábor nagyon jó érzékkel szakaszol, kiváló ritmusban vezényli a változó etapokat, s külön a kedvemre téve, beiktat egy „Sáry László-féle csörömpölős kórusmű” jellegű betétet is – ez még mindig nem minden. Hiszen Wesker darabja több, mint a szereplők és az ő szerény kis történetük. A konyha, ha úgy tetszik, egy egész világ, sőt a szerző a másik oldalról közelít: az egész világ egy konyha. Ilyen értelemben tehát a jó Konyha-előadás fölébe emelkedik a maga étkeztetési közegének, s jelentősebb szellemi táplálékkal is szolgál.

Az egri előadás kérdez. Például azt, hogy lebontani vagy változtatni? Máté Gábor rendezése alkalmasint sejteti, hogy dolgozni tudó emberek összezártsága nem feltétlenül börtön. És erősen sugallja, hogy nem ilyennek kellene lennie az életünknek. A produkció kiemelkedő jelenete, amikor Vajda Milán a maga csöppet sem színészies modorában előadja monológját a szomszédjáról, aki sztrájkoló buszsofőrként „elveszi” magának a szolidaritást, és aztán nála is marad, mert semmit nem ad vissza belőle. Az egri Konyhából meg lehet érteni, mi a legnagyobb bajunk 2008-ban Magyarországon. Hogy senki egy percig sem tud vagy akar a más fejével gondolkodni.

Stuber Andrea