Lesújt

Örkény István: Tóték

Pécsi Harmadik Színház, Dunaújvárosi Kamaraszínház

Örkény István: Tóték (Pécsi Harmadik Színház, Dunaújvárosi Kamaraszínház)

Dramaturg: Vincze János. Díszlet: Vincze János és Steiner Zsolt. Jelmez: Várady Zsóka. Rendező: Vincze János

Szereplők: Fillár István, Németh János, Nagy Adrienne, Rárósi Anita, Kiss Attila.

Vincze János még a múlt évezredben létrehozta a maga szűkített Tótékját; Örkény István tragikomédiájának kamaraváltozatát. Meg is rendezte sikerrel 1995-ben a Pécsi Harmadik Színházban, majd két évvel később Veszprémben is színre vitte. A mostani Tótékja a mélypont.

 A Pécsi Harmadik Színház és a Dunaújvárosi Kamaraszínház bemutatója jobbára a korábbi Vincze-rendezés nyomvonalán halad. Kissé talán felstilizált, polgáriasnak ható lakásban játszódik, amitől a darab némiképp szalonvígjátéki jelleget ölt. Állólámpa, könyvek, festmények, porcelán táncosnő a vitrinen – ezek adják a községi tűzoltóparancsnok otthonának miliőjét. A második részre aztán minden csontig-vázig csupaszodik, a kárpitozott székek helyett néhány hokedli marad, meg a doboztenger. A díszlet és a jelmezek által is sugallt nívós környezet maradéktalanul eltűnt: elvonttá lett.

A legjelentősebb friss dramaturgiai beavatkozás a művön az, hogy Vincze János megkíméli az Őrnagyot, aki ezúttal nem lesz négybe vágva. Életben és hatalmon marad. Az utolsó képben Tót úr szinte befalazódik a dobozok mögé, amikor a kis társaság a vendég váratlan visszatérése után újra nekilát dobozolni. A meglepő befejezés – ezt kiolvastam egy interjúból – azt kívánja közölni, hogy ma az Őrnagyoktól nem tudunk megszabadulni. Ezek a szavak egyszerű kijelentésként is magyarázatra szorulnak, egy előadás mondanivalójaként pedig kifejezetten igényelnék a rendezői értelmezést, melynek nyomán a szereplők esetleg eljátszanák azt a fajta Tótot, Tótné Mariskát és Tót Ágikát, akik nem tudnak megszabadulni. De semmi ilyesmi – vagy másmilyesmi – nem történik. A színészi játék nem terjed túl azon, hogy a szereplőkhöz tartozó szöveget a kézenfekvő hangsúllyal elmondják a játszók.

Az előadás bántóan nem veszi komolyan önmagát, erre utal egyebek közt az is, hogy semminek nincsen következménye. Jellemző, hogy amikor a Tót família durva hanghatásként értékeli a Gyuri postás levegővételét, akkor ez a „darálás” ugyanolyan hirtelen lép fel – egy mondattal a végszó előtt –, mint ahogy aztán abba is marad azonnal. Nem kevésbé feltűnő az a nemtörődömség, amely a margóvágó munkaanyaga körül mutatkozik. A Vidéki Színházak Fesztiválja Thália-beli előadásán nyilvánvalóan messzebb ülünk a színpadtól, mint a pécsi vagy a dunaújvárosi közönség szokott, mégis jól látjuk, hogy a margóvágónak semmi dolga nincs az alátett kartonokkal. Mindegyik papírt felkészítették a hajtogatásra, így Fillár István Őrnagya csak alibiből, értelmetlenül vagdos a géppel. A második részhez viszont nem történtek előmunkálatok a kartonokon, így rögtön tudható, hogy ezekből az adagokból már senki nem fog dobozt hajtogatni. Kicsiség ez – mondhatja bárki, de realista játékmód esetén az ilyen momentumok az „Ááá, jó lesz ez így is…” szemléletet sejtetik.

Egyetlen olyan esetről adhatok számot, amikor a produkció egyik apró eleme bizonyos kapcsolatot mutat egy másik elemmel: az első rész szobabelsőjében egy díszkard lóg a falon. Azután a második rész pőre helyszínén visszatér a kard a nagyobb margóvágó alkatrészeként.

Színészileg a bemutató a legkevésbé sem megnyugtató. Tótot a rutinos és felkészült Németh János adja. Ezúttal az a meghatározó benyomás róla, hogy egy Tót úr – aki citálja, milyen szöget kell bezárnia a sisaknak a tűzoltóval – aligha hord ilyen kócos, félhosszú értelmiségi frizurát, mint a színész. (A leggonoszabb néző odáig is eljut magában, hogy mit érdemel az a színész, aki nem vágat hajat egy illúziókeltő Tótért?) Igaz, van a színpadon még a Németh Jánosénál is nehezebben elfogadható küllemű szereplő. Rárósi Anita olyan Ágika, akinek csinos, bájos fizimiskáján egyetlen részlet sem tűnik természetesnek: sem a haja színe, sem a szemöldöke formája, sem a kontúros szája. Rárósinak láthatólag fodrásza van, kozmetikusa van, csillogó harisnyája van – csupa olyasmi, amit még egy kacérabb Tót Ágika is tátott szájjal bámulna. Itt kell azonban megjegyezni, hogy a fiatal színésznő alakítása nem eredménytelen és haszontalan – a színen lévő szereplők közül jószerével ő az egyetlen, aki a jelenetekben nemcsak mondatokat és primer reakciókat játszik el, hanem olykor érzelmeket, sőt néha Ágika-véleményt is kifejez pillantással, mosolyokkal, mozdulattal.

A Mariskát megformáló Nagy Adrienne a kilencvenes évek elején végzett a Színművészeti Egyetemen, ám az azóta eltelt időben nem szerezte meg azt a színpadi gyakorlatot, amely eléggé segítené őt e mostani munkában. Hiányoznak az eddigi pályájából azok a szerepek, amelyek elvezethettek volna a Mariska-feladvány megoldásához. Így aztán egy szavakkal és aggodalmas arckifejezéssel operáló asszonyt látunk csupán, aki egyébként a megjelenésével – ondolált frizura, szemhéjfesték, tisztes úriasszonyruha csipkegallérral, fekete üvegszálas harisnya – sokkal inkább emlékeztetne a Hyppolit, a lakáj Schneidernéjére, mint Örkény Tótnéjára.

Az előadás Gyuri postása (Kiss Attila jelentéktelen alakítása) vad vágyat ébreszt Barkó György iránt, aki annak idején egy egész világot hozott színre a Vincze rendezte egykori Tótékban. Aktuálisan a legfájóbb csalódás Fillár István Őrnagya. Fillár bizonyítottan jó színész, s többszörösen kiszolgált katona, a szerepeit illetően. Nyilvánvalóan megvan benne az a „tiszti elegancia”, amitől passzolhat rá az Őrnagy figurája. Ám most egy lépéssel sem jut túl azon, hogy fess. Igen, talán senki nem tud nála szebben katonáskodni: járni, lábat átvetve fotelben ülni, eltartott könyökkel ujjai között tartani cigarettát és összehúzott szemmel slukkolni egyet. De a színész tekintete üresnek látszik, és még csak rövid tudósítást sem ad az Őrnagy zavarodottságáról, vagy pláne a diktátori kiteljesedéséről. Mindenesetre megnyugvással regisztráljuk, hogy ásításért csak Tótot bünteti – a nézőtéren ásítozók közül senki nem kap zseblámpát a szájába.

Különös, de szép, hogy még ennek az üresen tátongó, kínosan rossz előadásnak is akadt egy jó jelenete: Tót és az Őrnagy váratlan egymásra találása a budi-búvóhelyen. Talán nem mástól, mint a két színész – Fillár és Németh – egyetértő és reménytelen elvágyódásától, de ez a szcéna mégiscsak megszületett és megszólalt.

Stuber Andrea