A Démon

Pintér Bélának és társulatának jószerével bérlete van a POSZT-ra. Idén már negyedszer jutottak be a versenyprogramba, ezúttal A Démon gyermekei című produkciójukkal.

– Idén két bemutatójuk volt: Az őrült, az orvos, a tanítványok és az ördög, valamint A Démon gyermekei. Meglepte, hogy Kukorelly Endre az utóbbit válogatta be?

– Titokban reménykedtem kicsit, hogy mind a kettőt meghívja. Végignézte a teljes repertoárunkat, azután hallottam egy nyilatkozatát, mely szerint „Pintér Bélát minden mennyiségben!” A színészkollégáim arra tippeltek, hogy A Démon gyermekei lesz a bejutó.

– Régebben könnyebb volt a válogató dolga, amennyiben Pintér Béláék csak egy premiert tartottak évente. Az utóbbi két szezonban kezdtek el duplázni. Mi ennek az oka?

– Megtanultam és megszerettem az intenzív, állandó munkát. Két-három hónapig foglalkozom egy-egy új darabbal magamban. Aztán leírom az első tíz oldalt, közben már tudom, hogyan lesz tovább: mi történik a szereplőkkel, milyen jelenetek során jutunk majd el a végkifejletig. Először a zeneszerzővel ülök össze, majd találkozom a színészekkel, és belefogunk a bő kéthónapos próbafolyamatba. Az első tíz oldal után megszületik még negyven-ötven, azután elkezdünk húzni, és a végére harminc-harmincöt oldal körül állapodunk meg. A jövő szezonban azonban nem lesz két premierünk, csak egy – mivel a vártnál kevesebb pénzhez jutottunk –, azt az egyet pedig januárra tartogatom, A soha vissza nem térő címmel. Az az elképzelésem, hogy a zenei alapanyagát mozgalmi dalok adják majd – átírt szövegekkel –, és a történet egy fiktív közel-keleti országot megjárt munkacsoport köré szövődik. Talán emlékszik Tengizre, annak idején valóságos főnyereménynek tűnt azok számára, akik kimentek Kazahsztánba dolgozni, azután zömmel sugárfertőzöttként tértek haza – közöttük volt egy nagybátyám.

– Mondják, hogy általában személyes életanyagból dolgozik, s a darabjai gyakran önéletrajzi ihletettségűek.

– Olykor igen, máskor meg nem. Az utóbbi évek produkcióira ez kevésbé jellemző. De például A Sütemények királynője számos olyan motívumot tartalmaz, amit megéltem gyerekkoromban.

– Ez elég rémisztően hangzik, mert abban az előadásban sok-sok szörnyűség történik.

– Talán ezért van, hogy rengeteg nézőt mélyen megérint. Olyanokat, akiknek szebbek az emlékeik, meg olyanokat is, akiknek még borzasztóbbak. Egy barátunk, aki nevelőintézetben nőtt fel, arra a gondolatra jutott, hogy ezt az előadást meg kell mutatni árvagyerekeknek. Szervezett is egy előadást a Szkénében állami gondozottaknak, de nem bizonyult jó ötletnek. Nagyon fájdalmas volt látni, amikor zokogva jöttek ki a gyerekek a nézőtérről.

– A Démon gyermekeiben szintén nem könnyű a gyermekélet.

– Egy kislányt képzeltem el, aki sokat szenved az anyjától, aztán mire végre megszabadul tőle, már ő maga is pont olyan, mint a mama. Úgy éreztem, hogy a lány szerepére Friedenthal Zoltán telitalálat, és a további szerepekhez is jól illettek a nemcserék. A vőlegény Szamosi Zsófia, a vőlegény mamája Thuróczy Szabolcs, és így tovább. A családi zsarnokság megjelenítéséhez némi szertartásosságot társítottam, a japán nó színház hangulatának megidézésével és jellegzetes zenei háttérrel körítve.

– A démoni anyuka szerepét önmagára osztotta. Gyakran kapja meg a leghálásabb szerepet!

– Ez így soha nem célom. Tény, hogy minden előadásban szükség van az én színészi energiámra is. A társulat adott tagjaira írom a történetet, és igyekszem változatos szerepekkel látni el a kollégáimat. Megoszlanak a feladatok produkcióról produkcióra. Kinek-kinek hol az a dolga, hogy feladja a ziccert a poénokhoz vagy éppen a drámai pillanatokhoz, hol pedig az, hogy leüsse. Egyébként végig lehet nézni a színészek repertoárját – jó alkalom kínálkozik erre az év végén, amikor a Szkénében a társulat megalakulásának tizedik évfordulóját ünnepeljük. Szerény fesztivál keretében eljátsszuk az összes eddigi produkciónkat, mind a tizenkettőt, az Öl, butít kivételével, amit már régebben levettünk a műsorról.

– El tudja képzelni, hogy egyszer valaki más művét rendezze?

– Per pillanat nem igazán. Amúgy semmi bajom nincs a drámairodalommal, most is épp Ödön von Horváthot olvasom csodálattal. Shakespeare vagy éppen Szophoklész mellett pedig csak a porban tudom elképzelni magamat. Mégsem valószínű, hogy hozzájuk vagy bárki máshoz fordulnék. Másfajta színház a dolgom.

Stuber Andrea