Nem oké

Arthur Miller: Pillantás a hídról

Szegedi Nemzeti Színház

Vajon nem fogott-e az idő Arthur Miller színdarabjain? De. Ámbár talán kevésbé, mint az antik mintázatú amerikai drámairodalmat gründoló pályatársak, Tennessee Williams vagy Eugene O’Neill művein.

Ha a Pillantás a hídról című, 1956-os születésű tragédiát vesszük, az alapkonfliktusát tekintve örökérvényűnek mondható. Részleteiben azonban némiképp megkopott, szemlélete kissé idejét múltnak hat, talán ezért is nehéz egészében véve hitelesen eljátszani. A salemi boszorkányok vagy Az ügynök halála – társadalmi jelenségek összefüggésében zajló egyéni dráma lévén – inkább felfrissíthető, újraértelmezhető vagy jelen idejű nézőpontból is vizsgálható. A Pillantás viszont az, ami. Aligha lehet más útja a színrevitelének, mint a lélektani realizmus.

A kézenfekvő feladat: megteremteni a szereplők viszonyait, a helyzetek igazságát. Nyilván pont ez a mű vonzó vonása a színészek számára, akiktől nagy ívű, erős drámaiságú, szenvedélyes figurák ábrázolását kívánja a darab. Érthető, hogy rendre előveszik a színházak, hogy 40-50 éves, mokány, férfias hősszínészüket méretes feladattal lássák el. A neheze ez után következik. Amikor a néző számára kiderül, hogy bár kétségkívül nagy a svungja Eddie Carbone tragikus történetének, a katarzis felé vezető út tele van kisebb-nagyobb buktatókkal.

Szegeden, a Kisszínház színpadán egy épülő, vagy talán inkább soha fel nem épülő brooklyni házat és környékét látjuk. Horgas Péter díszletében minden szürke, félkész, fóliával borított. (Bánt ez engem, de még Eddie otthonában is gusztustalan nejlonfólia szolgál függöny gyanánt, ajtók helyett az ajtótokokon. Tényleg, vajon miért van az, hogy Carbone dokkmunkás lakását szinte teljesen kietlen, barátságtalan odúnak szokták ábrázolni? Tán nem lakik és munkálódik itt egy dolgos, derék háziasszony, aki egész nap otthon van?) A ház előtti redves placcba belefulladt egy öreg, piros autó: ebben fogadja Alfieri ügyvéd a klienseit. Beül a volán mögé a mi decens küllemű s modorú Alfierink (Székhelyi József), mellé az anyósülésre a feldúlt Carbone (Gáspár Tibor), s az arcukat szemből látjuk kivetítve a ház falán, fekete-fehér közvetítésben.

Most, hogy ezt a néhány, ügyvédi fogadóórás, digitalizált jelenetet felidézem, hirtelen az az érzésem támad, hogy Hargitai Iván rendező talán mégsem kisrealista pepecselés útján kívánt a végére járni a tragédiának. De akkor hogy – állapítom meg letargikusan.

Szokolai Brigitta dramaturg már-már családiassá szűkítette a történetet – ez szinte hagyományos eljárásnak mondható újabban. Nincsenek a színen szomszédok, kollégák, utcabéliek – épp elég Eddie számára az a kisvilág, amelyben halálosan ellehetetlenül. Ott a felesége, Beatrice, aki Fekete Gizi alakításában nyugodt, békés özvegyként, méltósággal éli meg elhagyatottságát. Van egyszer egy bágyadt kísérlete, hogy szexuálisan visszaszerezze a férjét, akit – ezt éppen ő, az asszony fogja fel egyedül – öntudatlanul elcsábított tőle kettejük nevelt lánya, Catherine, de egyébként Beatrice megadja magát is, férjét is a sorsuknak.

Hargitai Iván rendezése feltehetőleg azt mondja, hogy a szerelem annyira sötét verem, néha nem is látszik. Eddie-t a maga tisztázatlan érzései nem ébresztik rá arra, hogy szerelmes a lányba. De vajon hogy nem veszi ezt észre? A feleségét egyáltalán nem kívánja – ezt Gáspár Tibor és Fekete Gizi eljátsszák. Ugyanakkor Gáspár Eddie-je és Sallai Nóra Catherine-je sokszor kerül meghitt, közvetlen fizikai kapcsolatba. A lány nem egyszer elüldögél Eddie ölében. Mégiscsak különös, hogy a férfinak nem tűnik fel a minden józan megfontolást nélkülöző vonzalma Catherine iránt!

De Catherine érzései is zavarosnak hatnak. Sallai Nóra – akit magam a debreceni Édes Anna óta tartok számon figyelemreméltó fiatal színésznőként – őszinte, mélyről jövő indulattal hibáztatja Beatricét, amiért nem teszi boldoggá Eddie-t. Majdnem azt mondja: ő képes lenne rá. Már nem vagyok kislány – közli nyomatékosan Eddie-vel, arra célozva, hogy kvázi in flagranti érték Rodolphóval. Majdnem azt mondja: elkéstél, Eddie. Nyilván az sem véletlen, hogy ugyanazzal a mozdulattal ugrik mindkét férfi nyakába, az első felvonásban Eddie-ébe, a másodikban Rodolphóéba. S ugyanúgy kulcsolja át a lábát a derekukon. Amúgy Pataki Ferenc Rodolphója nagyon rendben lévő fiatalember. Kedves, tisztelettudó, jellemes, és bájos dilettanciával énekli a You Are My Destinyt. Ugyan ki akadna ma fenn azon, hogy hosszú, mézszőke hajat hord, lófarokban összefogva? A legelőírásszerűbb szereplő Megyeri Zoltán Marcója. Tiszta, egyszerű és bivalyerős. Mint sötét árny, vetíti előre a végzetet.

A szegediek kicsit lassú, kicsit unalmas, kicsi vivőerejű előadásában Gáspár Tibor Eddie-je a nehezen emészthető alak. A színész mintha abból indult volna ki, hogy Alfieri ügyvéd könnyen átlátható, mindig önmagát adó férfiként emlékezik Carbonéra. Meglehet, ezért van, hogy mindent feltűnően kitesz, láttat és nyomatékosít. Csak hát volna annak határa, hogy Eddie mit mutathat meg a belső viharaiból anélkül, hogy saját maga észrevegye. Odáig talán mégsem kellene eljutnia a józan esze elvesztésében, hogy tűzpiros miniszoknyát visz haza karácsonyi ajándékul a nevelt lányának. Gáspár Tibor kétségkívül színvonalas, ám zavarkeltő alakítása felveti, hogy némi zártság, tartózkodás, a lélek zűrzavarának beljebb szorítása jót tenne a figurának. A tragikumának feltétlenül. Nehogy szimplán tetű alaknak, családon belüli molesztálónak és közönséges spiclinek nézzük Eddie Carbonét.

Stuber Andrea

Arthur Miller: Pillantás a hídról (Szegedi Nemzeti Színház)

Fordító: Vajda Miklós. Dramaturg: Szokolai Brigitta. Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Kovalcsik Anikó. Zene: Weber Kristóf. Rendező: Hargitai Iván.

Szereplők: Székhelyi József, Gáspár Tibor, Sallai Nóra, Fekete Gizi, Megyeri Zoltán, Pataki Ferenc, Kiszely Zoltán.