Nemzeti sorsforduló

Az új Nemzeti Színház elég sokat bóklászott a fővárosban, míg elvetődött a mostani helyére. Az első pályázatot még egy városligeti Nemzeti Színház megtervezésére írták ki 1965-ben. Hosszú csend után Gobbi Hilda hozta újra szóba a témát, amikor 1983-ban, a hetvenedik születésnapján jelentős felajánlást tett, s gyűjtést indított a teátrum felépítésére. 1988-ban egy helykiválasztási pályázaton az Engels (azóta: Erzsébet) teret hozták ki győztesnek. 1995-ben a Postabank avval állt elő, hogy a körúti New York Palotát alakítsák át a nemzet első színházává. (Azóta meg is történt az átépítés: hotel lett a házból.) 1997-ben Bán Frigyes terve győzedelmeskedett az Erzsébet téri épületre kiírt pályázaton, 1998-ban le is tették az alapkövet, Bálint András leendő igazgató közreműködésével. 1999-ben Schwajda György kezébe került a Nemzeti ügye, aki kormánybiztosként Siklós Máriát bízta meg a Városligetben felépítendő új Nemzeti Színház épületének megtervezésével. A fővárosi önkormányzat vétója után a kormány a ferencvárosi expóterületet jelölte ki új helyszínül, majd 2000-ben létrejött a Nemzeti Színház Rt., s Schwajda György elnök-vezérigazgató felügyelete mellett 15 hónap alatt kinőtt a földből az új Nemzeti Színház oly sokszor és nem oktalanul bírált épülete. (Amely épület egyébként az utóbbi fél-egy évben normálisan nem megközelíthető, sem autóval, sem tömegközlekedéssel, sem gyalog.)

A Nemzeti Színház Schwajda-korszakának művészi teljesítményét a 2002. március 15-én nyitóelőadásként kiállított Az ember tragédiáján túl a Peer Gynt és A vihar meglehetősen hamar elfeledett előadásai fémjelezték. Schwajdát a vezetői poszton Huszti Péter kéthetes villámigazgató követte, majd Bosnyák Miklós töltötte be a vezéri posztot, mígnem 2003. január elsejétől pályázati úton Jordán Tamás lett a Nemzeti Színház elnök-vezérigazgatója. Az új direktor az első teljes évadában, a 2003/2004-es szezonban jelentősen megemelte az addig meglévő társulat létszámát (25-ről 41 főre), s kilenc bemutatót tartott, néggyel többet, mint amennyi az előző évadban született. A Jordán-éra első premierjei közül kettő volt olyan, amely máig tartó, hosszú szériát ért meg: a Holdbeli csónakos és a Buborékok.

Jordán Tamás számos nagy formátumú színészt szerződtetett a szokottnál jóval nagyobb gázsival a Nemzeti Színházba, ami egyfelől örvendetes – legyen a Nemzeti tagja, akinek ott a helye! –, másfelől viszont felesleges luxusnak bizonyult, hiszen nemigen sikerült megoldani a sok kitűnőség foglalkoztatását. A rendezővel nem rendelkező, viszont dús színészcsapattal bíró direktornak felróható, hogy meglehetősen egysíkúan gondolkodott a feladatok elosztásánál. Az első időszak gyakorlata – miszerint a színdarabokat László Zsoltra vagy Stohl Andrásra, illetve Schell Juditra vagy Udvaros Dorottyára hozták ki –, hamar állandósult. Míg néhány fiatal, illetve középkorú színész fejlődését a koncepciótlannak tűnő (túl)terhelés nem segítette, addig mások – például Rátóti Zoltán, Kaszás Attila, Csoma Judit vagy Söptei Andrea építő feladatok hiányában nem juthattak előbbre pályájukon, sőt igen ritkán töltötték az estéjüket színpadon. Összehasonlíthatatlanul többet játszottak azok a kisebb színészek, akik kisebb szerepeikben szinte minden előadásban részt vettek. Zömmel tőlük vált meg a Jordán Tamást idén nyáron követő Alföldi Róbert, aki megnyerte tavaly év végén a nem gikszermentes lefolyású igazgatói pályázatot.

Alföldi – a pályázatából és főleg a következő évad programjából ítélve – művészszínházi babérokra tör merészen. Ízlésbeli okot említve levette műsorról Az ötödik pecsét Jordán rendezte előadását, amely a maga sallangmentes módján tökéletesen kielégítette a dráma- és katarzisigényét a Nemzeti Színház jelenlegi közönségének. (A nézők jelentős része még mindig az épületre kíváncsi, s szívesen fényképezkedik előtte vagy benne.) Alföldi a maga három rendezését kínálja a következő szezonban, valamint a sokkal inkább szakmai, mint közönségsikereket jegyző Mundruczó Kornél, Zsótér Sándor és Balázs Zoltán munkáit. Csupa olyasmit, aminek a fogadtatása legalábbis kétesnek prognosztizálható. Reméljük, érkeznek új, nyitott, érdeklődő nézőtömegek azok helyett, amelyek a következő időkben elhagyják majd a Nemzetit.

Stuber Andrea