Régről és messziről hozott szenvedélyek

A Katona József Színház munkával ünnepelte huszonötödik születésnapját, az ajándékot pedig mi, nézők kaptuk: a Notóriusok-sorozatot. E színháztörténeti színházi ciklus hatodik részét ma este mutatják be a Kamrában „Rombolni nem színházat építeni szívesen” címmel, Máté Gábor rendezésében.

 – Voltaképp hogyan jött a Notóriusok ötlete? – kérdezem leplezni nem is kívánt hálával a hangomban.

 – Különböző emberek felől, akiknek egy-egy színháztörténeti korszak különböző témái keltették fel az érdeklődését. Az ötvenes évek kultúrpolitikai csatározásai, színházpolitikai hatalmi játszmái Zsámbéki Gábort izgatták, ebből született az első darab, „Az emberek veszedelmes közelségében”, amelyhez korabeli színházügyi jegyzőkönyvek adták az alapot. Könnyen adódott egy másik rész, a Rendhagyó Záróra témája: a színház tagjának, Szacsvay Lászlónak felmenője az a Szacsvay Imre, akit interjúalanyként Lengyel Ferenc formált meg a produkcióban. „A rendőrfőnök jó fiú” című összeállítás a múlt század elején működött Thália Társaság történetét dolgozta fel, s az előadás formáját az adta, hogy szerettem volna, ha Rezes Judit énekelhet, Mészáros Béla pedig eljátszhat egy nagyobb szerepet. Ötödik fejezetként Egressy Gábor életét vitte színre Bezerédi Zoltán, s többen tartogatnak még a tarsolyukban érdekes anyagokat. Zsótér Sándor és Fullajtár Andrea Jászai Marival foglalatoskodnak, Gothár Péter pedig Bajor Gizi kapcsán készülődik.

 – Ezek a produkciók hogyan illeszkednek a színház műsortervébe? Jut nekik külön pénz és rendes próbaidőszak?

 – Hát nem, ezeken lopott órákban dolgozunk.  A rájuk valót pedig kigazdálkodjuk, illetve pályázunk anyagi forrásokra. Az első bemutatóra jutott a legtöbb pénz, amit eléggé el is fogyasztott a sok régi filmbejátszás, korabeli felvétel, mert jelentős összegeket kérnek a kölcsönzésért az archívumok. A sorozat eddigi darabjai közül ez, „Az emberek veszedelmes közelségében” volt a legsikeresebb, jóval többször játszottuk el, mint ahogy eredetileg terveztük. Mi színészek egyébként iszonyatosan féltünk, hogyan fogunk boldogulni ezekkel a borzalmas, bikkfanyelvű, jegyzőkönyvi szövegekkel. Úgy tűnt, megtanulni is képtelenség, nem hogy elmondani. Előadás előtt és szünetben a folyosón állandó mormolás hallatszott, mindenki mondta magának a magáét, jártunk fel-alá, beszédet tartva, jegeces rémülettel az arcunkon. Rettegtünk valamennyien, hogy képesek leszünk-e a szánkon kiejteni ezeket a szürreálisnak ható szavakat, például Major Tamás, Horvai István vagy Gábor Miklós vonalas hozzászólásait. (Én Révai Józsefet személyesítettem meg, az ő rafinált referátumai jutottak nekem.) Egymásért is rémesen aggódtunk, így lényegében társulaterősítő, csapatépítő programnak is bevált a bemutató.

           – Milyen volt a közönség? Idős, tapasztalt? Középkorú és értetlen? Fiatal, érdeklődő?

 – Változatos és különleges közönség nézte ezt a produkciót. Mi szereplők jobbára végig színen voltunk, így láthattuk az arcokat a nézőtér két tribünjén. Jöttek sokan olyanok, akik feltehetőleg nem járnak színházba, nem zsöllyében szocializálódtak, de ezt a történeti dokumentumdrámát látni akarták. Talán mert érintette őket valamelyik eset, vagy ha nem őket, akkor a rokonaikat, mindenesetre régről és messziről hozott szenvedélyeket lehetett látni nézői arcokon.

 – A sorozat egy másik részében, a „Becses testüket se hanyagolják el!” címűben Bárdos Artúr emlékeit és tapasztalatait szólaltatta meg. Talán az a produkció sikerült a legkevésbé színházszerűre.

 – Nem is tolongtak a nézők. De Bárdos Artúr különleges értéke a magyar színháztörténetnek, és mindaz, amit tudott, ma is sok tanulsággal szolgál. Személy szerint is fontos volt számomra az ő szakmai memoárja. Jólesett, hogy bizonyos gondolatai – a tehetségről vagy a tanításról – egybecsengenek az enyémekkel, megerősítettek egyben-másban. Ám nem volt könnyű beszélni Bárdos Artúr nevében, mert a fogalmazásmódja kissé idegen maradt számomra.

 – A mai bemutatóra, amely a színházi struktúráról folytatott évtizedes vitát dolgozza fel, miből készültek?

 – Enyedi Éva és Török Tamara dramaturgokkal megtapasztaltuk, hogy rengeteg anyag – tömérdek jegyzőkönyv, újságcikk, riport – áll rendelkezésre az elmúlt évtizedekből. Azokból az időkből, amikor még nem tudtuk, hogy a pártpolitika majd struktúrától függetlenül, a maga módján elintézi a színházak ügyét.    

Stuber Andrea