Bűn és bűnhődés

Shakespeare: Macbeth

Meno Fortas

Shakespeare: Macbeth (Meno Fortas)

Színpadkép: Marius Nekrošius. Jelmez: Nadežda Gultiajeva. Zene: Viktor Arefjev Hang: Faustas Laténas. Világítás: Audrius Jankauskas. Rendező: Eimuntas Nekrošius.

Szereplők: Viktorija Kuodyté, Margarita Ziemelyté, Gabriele Kuodyté, Kostas Smoriginas, Dalia Zykuviené-Storyk, Vidas Petkevicius, Dainius Gavenonis, Darius Gumauskas, Kestutis Jakstas, Tomas Tamosaitis.

 Eimuntas Nekrošius színházát könnyebb nézni, mint írni róla. De lehet, hogy ez a megállapítás nem helytálló, mert nézni sem könnyű. Erőteljes, nagy hatású, igénybe vevő színház. Kimeríti és leteperi az ellenállást nem tanúsító nézőt.

A tíz évvel ezelőtt alakult, vilniuszi Meno Fortas 2000-ben járt először Magyarországon, a Vígszínházban adta elő a Hamletet. Ugyanezzel a produkcióval szerepelt a társulat 2006-ban Gyulán a Shakespeare-fesztiválon. A következő nyáron az Othellóval léptek fel Gyulán, idén pedig a kilenc évvel ezelőtt bemutatott Macbethjüket hozták ugyanide. Előttünk (mögöttünk) áll tehát a trilógia. Közös vonását a három előadásnak nem csupán az adja, hogy Shakespeare a szerző és Nekrošius a rendező. Jellemző az is, hogy a színrevivő sajátos szemszöget választ a tragédia interpretálásához. A Hamletben az apa-fiú kötődés volt a vezérfonal, ott voltaképp Hamlet atyjának (szellemének) nézőpontjából követtük a történetet. Az Othellóban a generációs idegenség volt meghatározó: egy harcedzett, idős vezér küzdött némán olyan démonokkal, amelyeket az őt körül vevő világ, a fiataloké, nem is ismer. A Macbeth-előadás színtere alighanem a címszereplő tudata. (Ha ugyan nem a pokol tornáca.) Mintha a skót thán tévelygése, bűnei és bűntudata elevenednének meg a színpadon. Ha eddig nem sejtettük, hát Nekrošius rendezéseiből megtudhatjuk, hogy nem könnyű élet Shakespeare-hősnek lenni.

Mindhárom produkció a lelki kínszenvedést érzékíti meg plasztikusan, elevenen: kevés szóval (a drámaszöveg töredékével), képpel, fénnyel, zenével, ikonikus tárgyakkal, jelentős színészi alakításokkal, hathatós atmoszférával. Nekrošius színpadi világa borzongató benyomást kelt és erős nyomot hagy. A Hamlet ködös-borongósként maradt meg, az Othellót tengervíz csobogja körül mindörökre, a Macbeth pedig mocsaras-lápos vidéket idéz (számomra), jóllehet sár vagy cuppogás nincs az előadásban.

A Gyulán látott Macbeth origója a három vészbanya jelenete. (Érdekes módon némi hintőporszag kíséretében.) Olyanok ők ebben a játékban, mint az istenek a görög drámában. Kaján kísérletet folytatnak, vizsgálják, mire képes az ember, mire viszi rá a saját becsvágya és az ő varázsos fortélyuk. Véletlenszerűnek tűnik, hogy éppen Macbeth az alanyuk – mintha nagyobb tömegből szúrnák ki pont őt –, s véletlenszerűnek tűnik a főhős személye még akkor is, amikor először elénk bukkan. Macbethet (Kostas Smoriginas) akár össze is téveszthetjük a hozzá hasonló küllemű s azonos antréjú Banquóval (Vidas Petkevicius). Mindkét férfi idős, őszes, szakállas. Ugyanolyan alkatúak, egyformán öltözöttek. Mintha valamely első világháborús csatából jöttek volna megviselten, sálfülű sapkában, hátizsákkal, felcímkézett facsemete-zsákmánnyal. Érkezésüket megelőzi a vészbanyák esztétikus sürgés-forgása. Három hajlékony, fürge, fekete ruhás nő üst körül tekereg, szaladgál, nevetgél, játszik a háttérben ingó, kötélre függesztett mestergerenda-hintával. (Hármójuk közül a legélénkebb teremtésben, a piros fejkendősben örömmel ismerem fel a 2000-ben látott Hamlet-előadás csodálatos Opheliáját.) A mestergerenda fölött különböző formájú és nagyságú tükrök lógnak a falon, hol letakarva, hol leleplezve. Legszebb funkciójuk, hogy a királygyilkosság előtt megmutatják – mintegy látomásként – a fekvő uralkodót. (Konkrétan átlábal a leendő halott egy gördeszkán heverve a szín hátsó, nem látható pontján.)

Víz, tűz. Nekrošius, mint mindig, most is szívesen használ természeti elemeket. Veríték. Macbeth ököllel törli magáról az izzadtságot, olykor másokra dörgöli, máskor cipőt tisztogat vele. Kő, fa, szék. Kesztyű, hosszú fülű sapka, csizma. Nekrošius tárgyai egyszerűek, jelszerűek. Vissza-visszatérnek az előadásban, figyelmeztetőn, emlékeztetőn. Ami a Hamletben a fejek fölött függő körfűrész, az Othellóban pedig (talán) a vízállásmérő pózna, az itt a háttérben ingó mestergerenda. Mindig jelenlévő, baljós fenyegetés. Claudius többször használt tárgya a nagy, talpas borospohár volt. Jago lyukas virágcseréppel játszadozott. Macbeth téglákhoz jutott a királytól, s ezeket hozza be, mintha a letehetetlen bűnét hordozná magával. Már ha igényel megfejtést a dolog. De épp ez az, hogy nem igényel.

Nekrošiusnál kellékek, zajok és zongorafutamok állnak össze gondolatkörré. A Hamletben jég, tőr, bunda, kopácsolás – a bosszúállás gyötrelmes parancsa. Az Othellóban ajtók, teknők, kard, manuális tengermorajlás – a halálra ítélt szerelem balvégzete. A Macbethben üst, fejsze, fekete madár, kőzuhatag süketítő robaja – a tett és ami utána jön.

Vissza-visszatérnek színészi gesztusok is. Macbeth, ahogy a fogával lehúzza kezéről a kesztyűt. A piros kendős vészbanya, amint két kezével szemellenzőt formál magának. Lady Macbeth ismétlődő mozdulata: a szája elé teszi a kezét. Lady Macbethet az a Dalia Zykuviené-Storyk játssza, akit a Hamlet Gertrudjaként kissé talán avíttasan drámázónak találhattunk. Szövegmondása most is inkább külsődleges, mint bensőséges alakításra vall, ugyanakkor igen karakteres a színésznő mozgása. Nagy fekete madárra emlékeztet, idézve némiképp a boszorkányok forgását-lejtését is. A litván Lady voltaképp egy domesztikált vészbanya. Házassága rémálomba forduló végtörténetének emblematikus pillanata, amikor a pár úgy öleli át egymást, hogy a szabad kezével ki-ki befogja a másik száját.

A Nekrošius által kiszabott hosszú, sötét, lidérces belső tájakon zajló vándorlás alatt van időnk átgondolni azt a nem megszokott helyzetet is, hogy nyugdíjas korú – jó, legalábbis korengedményes szakmai nyugdíjas korú – főhősöket látunk a Macbethben. (Ebből egyébként semmilyen gyakorlati hátrányunk nem származik. Kiváló kondíciójú, ötvenes-hatvanas férfiszínészek lendülnek fel kézen állásba, illetve tartják meg a másik súlyát, s mondanak el hosszabb szöveget is ilyen pózban.) Eltűnődhetünk azon, hogy egy szép katonai és udvari karrier végefelé miért is bocsátkozik királygyilkosságba Macbeth. Magamagáért teszi? Annyi hűséges, dolgos év után? Netán a gyermekeiért? Nincsenek gyermekei. Akkor hát a fiatal, ambiciózus felesége kedvéért? Az asszony sem új és ifjú. Közös életük nagy részét leélték már. Miért tehát?

A kornak – az életkornak –, az öregedésnek, az elmúlás közeledésének is meglehetnek a maga borzalmas rejtélyei. Ki-ki találja meg rájuk a saját, személyre szabott megoldásait. Ezt is mondhatja a Nekrošius-trilógia középső előadása, amely nagy formátumú, bár talán kevésbé elementáris, mint a másik kettő.

Stuber Andrea