Koreai kalandozás

A tipikus dél-koreai színházi néző fiatal lány. Kabátban ül a nézőtéren, szorosan hozzábújva a párjához. Nagy odaadással és élvezettel nézi a produkciót. Ha bevonják a játékba – ez bármikor előfordulhat –, az arca elé kapja a kezét, kislányos zavarral nevetgél. Az előadás végén szívesen fényképezkedik a zsöllyében, esetleg a díszletek előtt vagy egyenesen a színpadon, a színészek társaságában.

Egy hónap Dél-Koreában. Öt, nehezen felkutatott színházi előadás megtekintése. Ez persze nem ad módot komoly következtetések levonására, legyen szó akár színházról, akár közönségről. Nevezzük inkább csak benyomások rögzítésének az alábbiakat, egy érdeklődő kívülálló élménybeszámolójának.

Degu – úgy is mint Daegu vagy Tegu, mert a koreai abc átírása több megoldást kínáló, játékos feladvány – 2,4 millió lakosú nagyváros. Nem a színházi életéről híres, hanem a textíliparáról. (Kelet Milánójának is becézik kedvesen.) Ha a messziről jött ember próbálja felmérni Degu kulturális életét, a helyi emberek kulturális igényeit, akkor legfeljebb találgathat. Egyfelől azt látja úton-útfélen, hogy mindenki mindenhol tévét néz. Megszámlálhatatlan televíziós csatorna ontja a szappanoperákat, az esztrádműsorokat és a kibeszélő show-kat. Másfelől tapasztalja, hogy a könyv mindenütt jelenlévő tárgy, a metróállomáson kialakított olvasósaroktól kezdve a színházi előadás legegyszerűbb lakásdíszletéig. A könyvesboltokban jószerével a csilláron is lógnak, illetve ülnek az emberek és olvasnak.

A város szép, modern, nyolcszáz férőhelyes Operaházzal büszkélkedhet, amely pechünkre egész hónapban nem tart egyetlen előadást sem. Leszámítva azt a napot, amikor befogadja a degui Kjungpuk Egyetem újévi koncertjét, amelyen a zeneművészeti szakon végzett, illetve jelenleg is tanuló muzsikusok lépnek fel. (Egy színházi lány később megemlíti, hogy ő maga dolgozott korábban az Opera Tosca-bemutatójában magyar rendezővel, ámde sajnos nem tudja felidézni az illető nevét, és az interneten sem találtuk nyomát honfitársunk ténykedésének. Kérjük, kíváncsiságunk kielégítésére jelentkezzen a szerkesztőségnél!)

Degu legnagyobb kulturális centruma a Durju parkban található. Itt egyebek mellett egy 1000 férőhelyes, kifogástalan felszereltségű nagyszínházi terem áll a város egyetlen, államilag fenntartott színháza rendelkezésére. Komoly üzem, évente 180 előadást tart, bár most éppen üresen tátong, mert a hozzá tartozó trupp Szöulban vesz részt felkészítő tréningen. A kulturális komplexumot vezető Kim Te-Szak mégis gondoskodik téli programról. (Nyárra pedig horror tematikájú nemzetközi színházi fesztivált találtak ki, amelyre immár ötödször kerül sor idén júliusban.) Ezúttal kísérleti jelleggel játszóhellyé avatták a szép, üvegfalú, átriumos előcsarnok kávézóját, ahol az asztaloknál ülő nézők két egyfelvonásost tekinthetnek meg: Csehov Leánykérés című komédiáját és egy korai Molière-darabkát, A repülő orvost. Fiatalok játszanak, gyermeki egyszerűséggel, igyekvőn, nagy gesztusokra alapozva. A képeskönyvszerű minimáldíszlet és a jobbára az alapsablonokból dolgozó színészi játék különösen szembeötlővé teszi a Sganarelle-t játszó színész kiválóságát. Kim Hja-Ka vérbeli komikus. Megnyugvással gondolhatunk arra, hogy az ifjú színészpalántáknak van kitől eltanulniuk a biztos fogásokat.

Az egyfelvonásokat előadó színészcsapat egyik tagja és vezetője, Kim Dzsang-Szak maga is tulajdonol egy kisebb degui játszóhelyet, ahol vállalkozó társaságok színházi produkciót hozhatnak létre. Ilyen alternatív teremből több is akad a városban, 80-100 férőhelyes „pinceszínházak”, szerény színpadtechnikával. Gondolhatnánk, hogy ezek a „kísérletező” színház terepei, de nem. Fiatalok játszanak e helyeken, alighanem a televízión szocializálódott fiataloknak. A hangulat rendkívül közvetlen és eleven, a színpadra lépők megszólítják, bevonják, megtréfálják a nézőket, akik szabad folyást engednek reakcióiknak. Nevetnek, rémülten sikongatnak, beleszólnak, javasolnak. Részt vesznek. Néha úgy, mint egy gyerekelőadáson, máskor olyanformán, mintha könnyűzenei koncerten volnának, s gyakran akárha tévéműsor stúdiófelvételén ülnének. A televízió láthatóan erős mintát ad a könnyű műfajhoz. Az egyik előadás a Fásy Ádám mulatója modorában vonultat fel énekszámokat. A másik a tévés szitkomok stílusában dolgozza fel fiúk-lányok hétköznapi kalandjait, egy harmadik produkció esetében pedig arra tippelünk, hogy esetleg koreai filmek, tévéműsorok paródiáival is megörvendeztetik a jól mulató közönséget. A látottak alapján úgy tűnik, mintha a színház egyedüli ambíciója a szórakoztatás volna.

Valószínűleg hasonló a helyzet a gazdagabb, változatosabb, tágabb lehetőségekkel bíró fővárosban is. Szöulban – ahol egyébként több izgalmas kiállítás is csábítja épp az odalátogatót, a holt tengeri tekercsektől kezdve nagy orosz festők tárlatáig, Repintől Kandinszkijig – nyilván több pénz, paripa, fegyver és helyiség szolgálja ugyanezt a célt. Itt mód nyílik játszani a komolyabb befektetést igénylő Broadway-musicaleket is, a Hairspraytől kezdve a Mamma mia című ABBA-darabig. A színvonalat alkalmunk van tesztelni a Szöuli Művészeti Központban, ahol a kisteremben a 19 és 80 című musical szerepel műsoron. Amerikai szerzők (Joseph Thalken és Tom Jones) hozták tető alá a Maude és Harold című, ismert bulvárdarab zenés verzióját. Igényes a muzsika, s kifogástalanul profi a kivitelezés. Harold – Li Sin-Szang – nagyon fiatal, énekben és táncban is jól képzett, szép fiatalember. A vörösre festett Maude, Park Dzsang-Dza a hírek szerint az ország legnagyobb színésznősztárja. Ezt a szerepet az elmúlt tíz évben már vagy négy bemutatóban abszolválta. (Ez is Broadway-jelenség: aki bevált, sokszor repetázhat.) Csendben, bizakodón gondolunk arra, hogy Park Dzsang-Dza a maga bizonyára gazdag pályáján ennél nyilván jelentősebb, bonyolultabb és gazdagítóbb szerepeket is sikerre vitt már. Végtére is a dél-koreai színház jelenéből vett csipetnyi ízelítő nem meghatározó a múltjára nézve. Remélhetőleg a jövőre – az övékre? a miénkre? – nézve sem az.

Stuber Andrea