A veríték sós

Csehov: Ivanov

Pécsi Nemzeti Színház

Nem tipikus, hogy egy frissen végzett rendezőnek Csehov-drámát kínálnak fel. Talán azért nem jellemző ez a gyakorlat, mert a Csehov-darabok színreviteléhez bizonyosan jól jön az idő. Mármint azok az esztendők, amíg egy fiatal rendező érlelődik, bölcsül, korosodik, megéltségekre tesz szert. Az alapos emberismeret, a gazdag élet- és színházi tapasztalat esetünkben szintén nem hátrány. Előnyös az is, ha a Csehov-mű interpretálója járatos az illető társulatban, dolgozott már az adott színészekkel, s nem a Luxemburg grófja vagy a Hyppolit, a lakáj megtekintése alapján választ magának szereplőket. (Persze az is lehet, hogy készen kapja a szereposztást.)

Funk Iván, akit az Ivanov színrevitelével bíztak meg a Pécsi Nemzeti Színházban, nyilvánvalóan a legjobb szándékkal és legjobb tudása szerint igyekezett csatlakozást találni e korai Csehov-műhöz. (Amelyet maga a szerző az első drámájaként tartott számon, miután a Platonov-drámafolyam kéziratát megsemmisítette.) Mint a pécsi előadás műsorfüzetéből kiderül – és hát leginkább csak abból derül ki, sajnos –, Funk Iván korunk értelmiségének cselekvőképtelenségét, passzivitását, depresszióját kívánja megmutatni az Ivanovban. “Ebben a pillanatban ebben az országban nem azokkal a dolgokkal foglalkoznak (ti. az emberek), amik megadhatnák az alapot ahhoz, hogy elinduljon egyfajta fejlődés, virágzás” – írja rólunk a rendező, aki hősét egy összeomlott világ tétlen szereplőjeként fogalmazza meg. Megértéssel fogadjuk, ha ezenközben Ivanov kicsit megfiatalodik, hogy a rendező, valamint a címszereplő Zayzon Zsolt közelebb érezhessék magukhoz a figurát. A pécsi szereposztásból adódóan némiképp módosulnak bizonyos szereplőközi viszonyok. Itt Pilinczes József Lebegyeve évtizedekkel idősebb, atyai jóbarátnak hat Zayzon Ivanovja mellett. A csehovi alapszituációban Ivanov és Lebegyev életkora aligha áll nagyon távol egymástól. Barátságuk az ifjúkori liberalizmus idejében fogant, együtt jártak a moszkvai egyetemre. (“Moszkvában két egyetem van!” – kötözködik ide bele a cikkbe, merőben váratlanul, Szoljonij a Három nővérből.) Amikor a megözvegyült Ivanov másodszor is nősülni készül, akkor Szása Lebegyeva személyében egy olyan ifjú hölgy kívánja őt férjül venni, akit inkább a lányának képzelne el szívesen. (A jelenet egyébként, amelyben Szása megostromolja főhősünket, bájosan olyan, mintha felcserélték volna a nemi szerepeket. “Ezt nem szabad, nem szabad” /”Nye mózset bity, nye nádá, nye nádá”/, ismételgeti a férfi, s az ember hajlamos közben egy elomló nőt látni maga előtt a meggyőződés nélkül védekező Ivanov helyén.)

A pécsi helyzet más. Itt egy jóvágású, ikonikusan intellektuel fiatalember – az obligát, gyűrött vászonnadrágban, világos ingben, szemüvegben, homlokába omló hajfürttel – hajlik a hozzáillő, tiszta, értelmes, szép fiatal lány felé.

Tovább bonyolítja a feladatot, hogy egy ifjúnak tetsző Ivanov nemigen lehet túl mindazon, amin túl van. A darab különös nehézsége, hogy nemcsak azt kell eljátszani benne, ami van, hanem valamiképpen azt is, ami volt. E tekintetben a mű mutat némi hasonlóságot a Cseresznyéskerttel, amelyben szintén benne rejlik ez a problematika. S ha már a Cseresznyéskert jött szóba, megemlíthetünk egy feltűnő különbséget is: hogy Csehov 15 évvel később mennyivel árnyaltabban ábrázolja a haszonelvűséget Lopahin alakjában, mint itt Borkin intéző esetében. Amúgy viszont az Ivanov első darabként is magán visel későbbi Csehov-erényeket, például a szerkezeti biztonságot. Máris szilárdan áll az a négyfelvonásos modell, amelyben az első két részben ismerkedünk a szereplőkkel és ködös vágyaikkal, a harmadikban pedig tisztázó párjelenetek során jutunk el a drámai csúcspontokig.

Visszatérve az Ivanov döntő jelentőségű “milyen volt – milyen lett” kérdésére: van egy főhősünk, aki alaktalan masszaként gyúródik-gyűrődik előttünk, de ő a maga és a környezete számára nem ilyen. Rajtunk kívül mindenki az egykori tetterős, dolgos, tehetséges, nagyra hivatott, imponáló férfit látja benne. Mi viszont egy tétova, esetlen, lusta, nyüglődő, rossz lelkiismerettől gyötört emberrel találkozunk. (Nota bene: Pécsen még a darabvégi öngyilkossága is sutának tetszik. Határozott szándékkal veszi elő a pisztolyt, de aztán a fegyver mégis mintha véletlenül, ügyetlenségből sülne el. Hallottunk már ilyenről. )

A pécsi szövegpéldány – Forgách András fordításán dolgozott ügyesen a rendező és két dramaturg – megrövidítette kicsit a múltra vonatkozó passzusokat. Ivanov ezúttal a szokottnál kevesebbet emlékezik és panaszkodik. Így aztán amikor a negyedik felvonásban ezt mondja Lebegyevnek: “Tíz helyett dolgoztam, szélmalomharcot vívtam; olyan terhet vettem a vállamra, hogy a hátam beleroppant”, meg is lepődünk. Egyáltalán nem feltételeztük ugyanis Zayzon Zsolt kisfiús, bizonytalanul toporgó Ivanovjáról, hogy energikus, tevékeny ember volt valaha. (Igaz, Csehov sem árul el sokat arról, hogy miben is áll hőse egykori munkássága. És bár Ivanov az első felvonásban említi, hogy nem utazhat el, mert nem kap hosszabb szabadságot, az ideit már kivette, valójában semmilyen értelemben nem kelti dolgozó ember benyomását.)

Ivanovhoz tartozik egy beteg feleség, akinek nincs mása, mint a ragaszkodása egy valahai érzelemhez, az elhidegült férjhez. Darabont Mikoldnak alaposan megnehezítették a dolgát. Ez a tüdőbajos asszonyka meg lett fosztva a betegségtudattól: úgy futkározik, ugrabugrál, hempergőzik a színen, mint egy féktelen bakfis. Rózsával díszített, vérszínű, könnyű, lenge, lecsúszós köntöst adott rá Pilinyi Márta jelmeztervező, amelyből gyakran bukkan elő a színésznő mezítelen válla. Lehet gond Lvov doktor ítélőképességével, ha “szinte szent nőnek” látja ezt a bánatosan frivol lányt. De hát van más gond is Lvov doktorral, alighanem az, hogy nagyon fiatal és éretlen még. Ami viszont az őt megformáló Széll Horváth Lajosról – főleg Zayzon Zsolttal összevetve – nem feltétlenül mondható el. Széll Horváth Lajos Lvovja papi feketében ágáló, idegesítő alak. Csehov a darab születésének idején még aggódhatott – amint erről a levelezése tanúskodik –, hogy az emberek esetleg túlságosan negatívan ítélik majd meg Ivanov jellemét, s túlságosan pozitívnak találják Lvovot. Ma ez a veszély nem fenyeget. Mi a tapasztalatainkkal már jóval szkeptikusabban viszonyulunk egy olyan, folyton az ideáit hangoztató, a becsületességét lobogtató, örökösen számonkérő emberhez, mint amilyen ez a doktor.

A pécsi produkció szereplőinek zöme tisztességes, ám erősen korlátozott színészi teljesítményként inkább csak mondatok megfelelő elmondásával, legfeljebb jelenetek megoldásával bíbelődik, ám ennél tovább nemigen jut. De azért szinte mindenkinek akad egy-két szép pillanata. Pilinczes József hangos, indulatos, jóravaló apafiguraként ábrázolja Lebegyevet, némiképp külsőségesen. M. Szabó Sándor mindenekelőtt Sabelszkij pojácaságát emeli ki. Füsti Molnár Éva rózsaszín, babaruhás, klimaxos Babakinát formál. Szabó Vera Szásája tiszta, világos foltja az előadásnak. A színésznő figyelemreméltó jelenség: szép tartású, lendületes, komoly kisasszony. Szásájáról el lehet hinni, hogy más, mint a többi lány. Ebben a pusztító közegben nyilvánvalóan arra van ítélve, hogy hosszú szenvedés után meghaljon az unalomtól. (Gyöngéden tapintatos eljárása a pécsieknek, hogy nem zavarják össze a nézőket a Lebegyev lány különböző megnevezéseivel. Nem szólítják sem Surocskának, sem Alekszandra Pavlovnának, hanem egyszer s mindenkorra Szása.) Az egyetlen kicsattanóan életteli figura a színen Köles Ferenc vadászó-gazdálkodó-szélhámozó Borkinja. Győztes típus. Nem kárhoztathatjuk ezért Borkint. Köles meg direkt üdvözlendő.

A produkció legszuggesztívebb eleme egyébként Iványi Árpád színpadképe, amely egyszerre konkrét és elvont. (Jók a hanghatások is. Leszáll az éj, mint egy repülőgép.) A rivaldánál egy széles sávban akárha háború sújtotta, lebombázott vidéket látnánk, hátul viszont jelszerű díszletelemek épülnek fel. Az első felvonásban egy furcsa fatákolmány, amelyen Borkin állatprémei lógnak száradni. A másodikban, Lebegyevék szalonjában tüntető ócskaság: kitört ablakok, leszakadt redőnyök. (A negyedik felvonásra, az esküvőre kipofozzák a házat.) A harmadik felvonásban Ivanov kuckóját hatalmas, sötét, boltív mintázatú téglafal előtt rendezték be. Meredek lépcső visz le ide, a mélybe: dolgozószobába/borospincébe, ahol a vodkázó-heringező-uborkázó férfiak intelligensebbje, Pilinczes József Lebegyeve szalvéta híján az asztalon heverő könyvből tép ki lapokat a szájtörléshez. Zayzon Zsolt egyébként ebben a felvonásban kerül legközelebb Ivanovhoz. Amikor áramkimaradáskor, mécsfény mellett elmondja a Hogy utálom a hangomat! kezdetű monológját, azon itt-ott már átüt a hitelesség ereje, majd egészen kinyílik a színész a Szásával zajló kettősben. (Ivanov sem Hamletnek, sem Manfrédnak nem szívesen érezné magát. Nyilván avval sem értene egyet, hogy Lvov Tartuffe-nek minősíti őt. De Zayzon Zsolt azért majd megpróbálkozhatna ezekkel a szerepekkel…)

Az írásunk élére állt “a veríték sós” minden bizonnyal a pécsi alkotók betoldása az Ivanov szövegébe. (Legalábbis sem az eredetiben, sem a fordításokban nem találtuk.) Pilinczes József Lebegyeve mondja a negyedik felvonásban, amikor már semmit nem ért az Ivanov körüli katyvaszból. Megpróbálja barátját nyílt, egyértelmű állásfoglalásra bírni: “Vedd a dolgokat egyszerűen, mint mindenki más. A plafon fehér, a csizma fekete, a cukor édes, a veríték sós.” Az előadás nem jó. De ez a bővített mondat, ez kitűnő.

 Stuber Andrea

Csehov: Ivanov (Pécsi Nemzeti Színház)

Fordító: Forgách András. Dramaturg: Thuróczy Katalin, Funk Iván, Sebők Bori. Díszlettervező: Iványi Árpád. Jelmeztervező: Pilinyi Márta. Rendező: Funk Iván.

Szereplők: Zayzon Zsolt, Darabont Mikold, N. Szabó Sándor, Pilinczes József, Unger Pálma, Szabó Vera, Széll Horváth Lajos, Füsti Molnár Éva, Köles Ferenc, Ottlik Ádám, Sólyom Katalin, Tóth András Ernő, Domonyai András, Ujláb Tamás, Rubind Péter, Benyovszky Tamás.