Mindenkinek van egy Emerence

Bereményi Géza most már becsukhatja Az ajtót

– Voltaképp meglepő, hogy egy író-drámaíró a más regényéből ír színdarabot...

– Ráadásul nem is volt könnyű, mert Szabó Magda Az ajtó című regényében nincsenek dialógusok, hanem csupa függő beszéd. A helyzeteket és a párbeszédeket nekem kellett megteremtenem. Az ok, amiért vállalkoztam rá, az a két női szerep. Az egyik egy nagy szerep, a másik meg egyenesen  hatalmas. Emerenc, a bejárónő rendkívüli, ősi erejű drámai figura.  Kétségtelen, hogy őmiatta lett világsiker a regény, benne ismerték fel az olvasók talán valami atavisztikus élményüket. Mindenkinek van egy Emerence.  A két főszereplő különböző kultúrát képvisel. Úgy éreztem,  e kultúrák találkozása és összeütközése színpadra kívánkozik. Sőt mint ilyen, kifejezetten aktuális ma.

– Amikor elhatározta, hogy a zalaegerszegi színháznak színpadra írja Az ajtót és megrendezi a művet – Egri Katinak szánva Emerenc szerepét –, kapott támpontot vagy instrukciót Szabó Magdától?

– Egyetlen mondatot mondott, ezt: „máig nem tudtam eldönteni, hogy Emerenc – vagyis akiről Emerencet mintáztam – a világ leggonoszabb vagy legjobb embere volt-e, vagy a kettő egyszerre”. Szabó Magda annak idején a zalaegerszegi produkció főpróbáját és a bemutatót látta, s tetszett neki. Megnézte egyébként a szatmárnémeti előadást is tavaly októberben, eljött néhány héttel a halála előtt. Véletlenül éppen a születésnapja estéjén játszották az előadást. Ez volt tehát az utolsó színházi estéje, s a premier egyben az utolsó születésnapi ajándéka lett..

– Hogyan jött létre a szatmárnémeti bemutató?

– Czintos József keresett meg, s eredetileg mindketten Az arany ára című darabom bemutatására gondoltunk. De aztán kiderült, hogy Az ajtó szerepei sokkal jobban kioszthatók a társulatban. Emerenc szerepére magam választottam ki Lőrincz Ágnest. A Janika vendégjátékán láttam őt Pesten, s azonnal felismertem benne Emerenc hatalmas életerejét és temperamentumát. Tudtam, hogy Lőrincz Ágnes akár a családjából is jól ismerheti az olyan figurát, mint amilyen ez az asszony. Megtapasztalhattam Szatmárnémetiben a próbafolyamat alatt, hogy akinek több sejtelme van erről az Emerenc képviselte kultúráról, az alkalmasabb a szerepre. Az ottani színészek azért is jobban passzolnak a darab szerepeihez, mert mostohább körülmények között élnek, mint a magyar határon belüli kollégáik. Az ajtó erősen kellékigényes és kifejezetten női, avagy gazdasszonyi darab. A  hősei terítenek, mosnak, ruhát főznek ki, vasalnak – ezeket a kétkezi dolgokat, úgy tűnt,  jobban ismerik a szatmárnémeti színésznők, mint az itthoniak. A próbaidőszak gondtalan volt és örömteli. Egymagamban laktam, viszont ami az étkezést illeti, végigvendégeskedtem az egész társulatot. Mindig máshoz kaptam meghívást ebédre, vacsorára. Két hónapig próbáltunk, azután az előadás sokfelé járt, és én természetesen nemigen tudtam követni a sorsát. A bérletben fél évvel ezelőtt kifutott a darab, azóta nem játszották a színészek, úgyhogy most a kisvárdai fesztivál miatt felújítópróbákat tartottunk Szatmárnémetiben, onnan jöttem én is, együtt a társulattal.

– Mi az oka annak, hogy a darabjait többször is megrendezi?

– Kíváncsi vagyok arra, hogy mi a helyes megfejtésük a színpadon. Amikor színre vittem Az arany árát vagy Az ajtót Zalaegerszegen, maradt utána hiányérzetem. Most először fordult elő, hogy ez a szatmárnémeti előadás éppen olyan lett, mint amilyennek elképzeltem. Evvel most a végére is értem a magam Az ajtó-történetének. Olyannyira, hogy letettem arról a szándékomról, hogy filmet forgassak belőle. Lemondtam a filmfeldolgozás jogáról is, így lett az utóbb Szabó Istváné, aki aztán felkért a munkában való részvételre, én írom a film dialógusait. Most is itt van velem a papírköteg Kisvárdán, így hát itt is minden oldalról Az ajtó vesz körül.

Stuber Andrea