Mese mese átka

Shakespeare: A tél regéje

Egri Gárdonyi Géza Színház

          A Téli rege zivataros történetében sok minden talányos. Úgy képzelem, hogy e kései, nem is Londonban, hanem Stratfordban írt darabnál Shakespeare-nek már nemigen volt kedve magyarázni a dolgokat. Amivel aztán évszázadokra felszította a magyarázatkeresést. Komoly, elmélyült tudósok hosszú tanulmányokban taglalják azóta is például azt, hogy Leontes szíciliai király mitől lett egyik pillanatról a másikra őrülten féltékeny, vagy hogy Hermione, a börtönviselt királyné miért is bújik el tizenhat évre a sufniban. (Ez utóbbi problémára szeretnék e helyütt egy megoldási javaslatot benyújtani. Talán a delphoi jóslat miatt. Amely azt mondja –  the king shall live without an heir if that wich is lost be not found! – , hogy a királynak nem lesz örököse, ha az elveszett gyermek meg nem kerül. Amit úgy is érthetünk, hogy az uralkodói párnak nem szabad egyesülnie, amíg abból gyermekáldás származhat, hiszen egy szerencsés sorsú újabb utód születése nem fér bele a jóslatba.)

Ami a főszereplő Leontes király ellen-othellói féltékenységét illeti – ugyanis Othello gyanútlan, őt hamis tényállításokkal téveszti meg Jago, míg Leontes öntevékenyen szerzi be tévképzeteit –, abban a színrevivőknek nincs sok választásuk. Vagy eleve úgy kezdik az előadást, hogy a király máris rossz szemmel nézi szülés előtt álló nejét és kilenc hónapja náluk vendégeskedő gyerekkori barátját, vagy pedig a darab eleji társasági bájolgás során teremtik meg a féltékenység születésének pillanatát.

          Az egri Shakespeare-bemutatónál az első esettel van dolgunk. A Görög László játszotta szíciliai uralkodó ab ovo rosszhiszemű, s a cseh királybarátot búcsúztató (egyben marasztaló) vacsorán bizonyítékot keres asszonya hűtlenségére. S amikor úgy érzi, hogy felesége (Bozó Andrea) és Polixenes (Kaszás Gergő) kettőse elég meghitt, akkor mobiltelefonjával le is fényképezi őket. Hogy mitől támadt benne hagymázas elképzelése, arról sejtelmünk sem lehet. Bár akad később pillanat, amikor úgy érezhetjük, a Görög által megformált főhősnek talán az a baja, hogy alacsony. De már ezelőtt is megtudtunk egyet s mást Leontes birodalmáról, a helyről és az időről. Csakhogy nem eleget. (És ez így is marad.)

Máté Gábor egri rendezésében az Idő foglalja keretbe és tereli mederbe az eseményeket. Ha Shakespeare a régi, jó filozófiai vitában az idő valóságossága mellett voksolt Idő nevű szereplője felléptetésével, akkor Máté Gábor erre még rá is licitál. Ő ugyanis három női alakban jeleníti meg az Időt. Az egyikük talpig kék kislány. A másikuk feje búbjáig zöld nő. A harmadik földfekete öregasszony. (Többgenerációs Idő-modell.) Színüknek megfelelő arcfestést-parókát, viharkabátot, kesztyűt, gumicsizmát viselnek. (Igazi kiránduló-Idő.) Nemcsak az eredetileg nekik szánt, 32 soros monológot mondják el, hanem jut számukra adományszöveg más szereplőktől is; Camillótól, udvari uraktól. (Akik egyébként körülményesen szivélyes beszélgetéseikben épp úgy  ööööznek, mint a tévében megszólaló mai magyar politikusok. A Téli rege forrásvidéke egyebek közt a pásztorjáték, amelyben hagyományos tárgy az udvari társaság modorának kinevettetése.) Az Idő korszakaszolása és folyamatos jelenléte tág asszociációs teret nyithat a néző számára. Ám az Idő-triótól elhangzó szövegek értelmező és láttató elmondásával nemcsak az Idő I-et játszó kislány, Kovács Judit marad adós (ő még csak érthetően és megbocsáthatóan), de némiképp az Idő II-t és Idő III-at megszemélyesítő Dimanopulu Afrodité és Fekete Györgyi is. (Talán egyfajta kollegialitásból). Megjelenésük így jobbára csak par excellence színfoltja az előadásnak. Közben mint a szereplők számára láthatatlan tanúk és résztvevők, valamelyest talán bennünket is képviselnek a történetben, miközben kavicsokkal játszanak vagy port szórnak.  

A történet ugyebár szörnyű. Házasságtörés vádja, koncepciós per, bebörtönzés, gyermekhalál, vadaknak kitett csecsemő, derék tanácsadónak medve általi szétmarcangoltatása.  (Hát ez annyira szomorú! – mondja dúlt csalódottsággal egy néző a premier szünetében.) A második részben azután jönnek vidámak betétek – esetünkben: cseh/szlovák cigány folklór –, és happy end is van, bár az újabb kori interpretációkban már szinte konvenció, hogy a boldog vég nem igazán boldog. Amit könnyen be is láthatunk, ha arra gondolunk, hogy itt meghalt egy kis királyfi, Mamillius, akit a szerző elmulasztott feltámasztani, s akit a boldog végnél összeterelt szereplők teljesen elfelejteni látszanak. A befejezéskor előállt helyzet költői igazságszolgáltatást nem tartalmaz. De hozza azt a rendes vígjátéki megoldást, hogy az ifjú szerelmesek elnyerik egymás kezét, az idősebbek pedig visszatérhetnek életük eredeti rendjéhez. Csak az az egy fiúcskányi mínusz ne lenne itt a könyvelésben! S ne lenne az egész história oly jóvátehetetlen! (Mamilliust egyébként Mákos Attila játssza kedvesen és természetes hangon.)   

Máté Gábor a darab egy-egy elemét korhoz, helyhez köti. (Illetve bizonyos esetekben teljesen komolyan veszi, amit Shakespeare leírt.) Nem következetesen, hanem bohókás szeszélyességgel teszi ezt. A környezet – Horgas Péter tágas, kevés tárgyú, színkövető díszlete – modern Seholra utal. Nagy Fruzsina jelmezei – például az udvari hölgyek stilizált, kisestélyi ballonkabátjai – ugyancsak érdekesek. Mintha minden ruhára gombokat varrtak volna belülre, összehúzva a textíliákat. A pilseni sört nyakaló, bohém csehországi népséget meg szinte a zsámbéki színházi bázisról szalajsztották: Milan-mez zsinóros farmermentével, tréningnadrág sújtásos dzsekivel, pálmafás ing bekeccsel kombinálva.) Görög László Leontesként nem tőrt, hanem mobiltelefontokot hord az övében, s fekete bőr, dupla irodaszéktrónon ül feleségével. Az alattvalók műtőspapucsot húznak, ha elébük járulnak. Apollo jóslatát laptopon tölti le Venczel Valentin Cleomenese. Leontes a kisfia play station-jével játszik, amikor a tárgyaláson nem akar odafigyelni a Hermione által előadott védőbeszédre. A királyné, miután közli, hogy apja Oroszország császára volt, orosz akcentussal kezd beszélni, majd a tárgyalási kép csúcspontján orosz nyelven tör ki férje ellen. (Meggyőzőek Bozó Andrea orosz szavai és hangsúlyai. Talán csak a viselkedése nem. Úgy értem, egy igazi orosz nő emocionálisabban, szenvedélyesebben, hisztisebben adná ezt elő. Jobban  hasonlítana az olaszokra.) A vendég Polixenes, a cseh király szintén „a volt szocialista táborból” származhat: az első jelenetben oroszul trafikál kedélyesen Hermionéval. A második rész bohémiai – illetve Várady Szabolcs új fordítása szerint: csehországi – jeleneteiben szintén hallunk szláv szöveget. Például amikor Mészáros Máté vagány és duhaj Autolycusa ledér hölgyekhez dörgölőzve Koppányt énekli a Te vagy a legszebb álmunk című számból. (Mészáros Máténak ezúttal eléggé üresnek tetsző, támasztalan, harsány-cinikus komédiázás jut. Vagy nekünk jut ez tőle.)

Az előadás vitathatatlan pozitívumai között tartom számon Járó Zsuzsa feminista erejű Paulináját, az ő határozott, kérlelhetetlen szigorát. (Még ha ezt esetleg a királlyal való, pedagógiai jellegű törvénytelen viszonnyal variálja is.) Járó Paulinája a végén büntetésül kapja férjül Gál Kristóf jóérzésű, ám bizonyosan gyáva és unalmas Camillóját. (Gálnak egyébként van egy jelenete, amelyben elfojtott köhögőrohammal fejezi ki Camillo feszültségét. Mármost ez igen veszélyes színészi eszköz. A köhögés ragadós, pillanatok alatt átterjed a nézőkre.) Vajda Milán jó benyomást kelt, ahogy ebben a fiatal udvarban – ahol az emberek meglehetősen ifjúak, s mintha nem ismernék fel, milyen veszélyes rájuk és az országra nézve, hogy a király elveszti józan ítélőképességét, eszét,  s hirtelen zsarnokivá válik – érzékenyen ábrázol egy öregesen békés férjet. Amolyan háziasított mackót. Szeretnivaló továbbá Mészáros Sára napsütötte feje, amint kidugja egy színpadi lyukon, hogy „hangalámondással”, gőgicsélve-nyivákolva kísérje figyelemmel az újszülött Perdita, vagyis önmaga sorsát.

Kompakt, kulturált előadás az egrieké, míves részletekkel. Hoz új fordítást, amely egyszerűbb, mint Kosztolányié, s nyelvhasználatában maibb, mint Mészöly Dezsőé. (Egy példa. Ami Kosztolányinál még így szólt: Mi majd guzsallyal pöndörítjük őt ki, az most Úgy kipenderítjük, lába se éri a földet.)  Van méltóságteljes díszlet, izgalmas jelmezek, zaklatott zene (Horváth Károly), gondos koreográfia (Magyar Éva), tisztes színészi alakítások. Csak valahogy a bemutató miértje, a mit akarása nem jön elő.

Stuber Andrea