Pepita

A Csodagyermek című bő százéves francia bohózat szerzői, Paul Gavault és Robert Charvay nemigen ismertek nálunk. Kettejük közül az előbbiről lehet megtudni egyet s mást némi kutakodással. Például hogy Algériában született, színikritikus volt és színházigazgató, komédiái filmen is sikert arattak a XX. század harmincas-negyvenes éveiben, s a közép-franciaországi Guéret(!) városában temették el. Jól elképzelhető, hogy szerzőként már rég a feledés homályába merült volna nálunk, ha nem érte volna az a szerencse, hogy néhány bohózatát Molnár Ferenc fordította magyarra. Ami feltehetőleg javára vált a műveknek.

A Csodagyermek bonyodalma egy friss halottnak köszönhető, a párizsi Moulurey úrnak, aki – úgy tetszik – végrendelet nélkül hagyta magára szép, fiatal feleségét. A kétségbeesett özvegynek nincs más lehetősége az örökség megszerzésére , mint hogy a jog által megengedett tízhavi türelmi idő leteltéig gyermeket szüljön. Egy kis Postumus Moulurey-t. (A régi rómaiak ezt a nevet adták az apa halála után világra jött utódnak.) Mivel terhesség esete nem forog fenn, ráadásul főhősnőnk nem tart szeretőt (Minő könnyelműség! – rója meg a barátnője), így az érdekeltek lázas sietséggel látnak hozzá a projekt megvalósításához. Mulatságos történet könnyed stílben és modorban, a Molnár Ferenctől megszokott szellemes dialógusokkal.

A Radnóti Színház előadása feketén-fehéren megmutatja a pikáns kis bohózat céltudatos hőseit. Minden pompásan fekete és fehér a Szlávik István tervezte díszletben, valamint a Szakács Györgyi által készíttetett jelmezeken. (Tán csak egy bricseszes férfiöltözék kámpicsorodik barnába és egy kiugrott cselédlány toalettje hajlik drappba.) A színvilág illeszkedik ahhoz a rendezői megoldáshoz, amelynek jegyében Valló Péter régi mozgófilmeket vetít olykor a hátsó falra, s ezek a korabelinek tetsző jelenetek illusztrálják vagy poentírozzák az eseményeket. Máskor pedig a némafilm korszakából ismert feliratos formában innen tájékozódhatunk a hősök aktuális érzeményeiről és gondolatairól, illetve a „félre” szerzői instrukcióval ellátott szövegekről.

Kicsit körülményes ez a színházi este – a három rövidke felvonás között majdnem annyi időt töltünk a színház előcsarnokában zsúfolódva, mint amennyit a nézőtéren – de nem kellemetlen. Kellemes. Megtekinthetjük a Radnóti Színház jeles társulatát, miként abszolválja a könnyed stíljátékot: egyöntetű szaktudással és nem feltűnő kedvvel, ambícióval. (Igen, talán épp csak annyi hiányzik ahhoz, hogy a produkció igazán jó és átütően mulatságos legyen, hogy mindenki „harapjon”. Kiéhezetten a munkára, a sikerre.)

A gondterhelt víg özvegyet Szávai Viktória alakítja fekete ruhákban és szőke parókában. Formátumos barna nőt szőke fittyfirittynek kiadni – ez mindig bizonytalan kimenetelű vállalkozás, de Szávai franciás bájjal, sikkesen hozza a szorult helyzetében mindvégig kecses pillangóként repdeső hölgyet. „Megéri a pénzét” jellegű udvarlóját Lengyel Tamás domborítja, vékony bajuszkával az orra alatt. A színész, úgy tetszik, rákapott az ellenállhatatlan hódítók megformálásának ízére. Fontos mellékszerep jut Kováts Adélnak, aki a főhősnő barátnéját adja színesen és elegánsan. (Ő úgy kerül a képbe, hogy vagyonvárományos barátnőjétől anyagi segítséget remél. Egyébként volna neki egy orvosférje, de azt a szegény embert a Radnóti Színházban kiirtották a darabból. Talán mert bizonyára Kocsó Gábornak kellett volna eljátszania, őt viszont lefoglalja a magzatfelügyelői szerepkör.) Martin Márta néhány rövid vizitet tesz a színen, s ezalatt megrázóan átérezzük, hogy az ő figurája Párizs legveszedelmesebb pletykafészke, ráadásul semmi el nem kerüli a figyelmét. Bálint András lihegésből és pofaszakállból kirajzol egy öreg, aktaszagú ügyvédet, s vicces, vad pillantásokkal tekinget fel a kokotti babérokra törő szobalány kebeléről. Az ambiciózus szolgálót Marjai Virág játssza, akinek új, izgalmas és magabiztos a hangja, amióta színészileg kinyílt Zsótér Sándornál a Jane Eyre-ben. A darab legnagyobb ziccerét alighanem Szombathy Gyula kapta: az utódlási hadművelet spiritusz rektoraként ügyködik a házban. A színész szárazon, zártan, imponáló visszafogottsággal remekel a szerepben. Övé minden groteszk ötlet, minden leleményes fordulat és az összes jó poén. Emellett még övé lehetne az igazi – hogy ne mondjam: már-már drámai – tét is. A nagyszabású erőfeszítés, a remény és a kiábrándulás, az újabb és újabb nekirugaszkodások kétségbeesettsége. Végtére is valószínűleg Szombathy Croche-a az egyetlen személy, aki át tudja érezni, mekkora pénzről van szó.

Két epizódalakítást kell még megemlíteni. Az egyik Mészáros Tamásé, aki nagyképű spanyol magánnyomozóként duzzog, bizonykodik, és délceg pózokkal igyekszik leplezni, hogy súlyosan tökkelütött detektív. A másik Karalyos Gáboré, akinek fellépése az Irén kisasszony fedőnevű ruhaszalon-tulajdonos szerepében a produkció igazgyöngye. A figura pontosan és alaposan kidolgozott, precízen megjelenített és tökéletesen működő. Vízhullámos frizura, fennen hordott orr, passzentos öltöny, úri tartás, ruhatervezői önérzet és mély szakmai lelkiismeret jellemzi. Ízlés, ritmus, tónus – minden a helyén van a fiatal színész játékában.

Ha esetleg megőrizzük emlékezetünkben ezt a Radnóti színházi bemutatót 2007 elejéről, akkor így: ebben történt, hogy Karalyos Gábor és a darab fazont adtak egymásnak.

Stuber Andrea