Fanyűvők kora

Csehov: Cseresznyéskert

Miskolci Nemzeti Színház

Csehov: Cseresznyéskert (Miskolci Nemzeti Színház)

Fordító: Spiró György. Díszlet: Fabry Juraj. Jelmez: Laczó Henriette. Irodalmi munkatás: Horváth Barbara. Rendező: Radoslav Milenković.

Szereplők: Müller Júlia, Barta Mária Viola, Bodor Németi Györnyi, Áron László, Fandl Ferenc, Lukács Gábor, Halmágyi Sándor, Kerekes Valéria, Baj László, Varga Andrea, Molnár Erik, Csapó János.

Ha Cseresznyéskert-előadással van dolgunk, elvárjuk, hogy legyen benne cseresznyéskert. Nem kell, hogy ott virágozzanak a szemünk előtt a fák, vagy hogy kosárszám szedjék a játszók a gyümölcsöt (pedig szép lenne!), de azért derüljön ki, milyen az a híres, hatalmas, gyönyörű birtok. Tudjuk meg, mit jelent a színrevivők számára, akik a „címszereplőt” nyilván tágabban értelmezik, mint maguk a hősök. A cseresznyéskert több mint cseresznyéskert. Letűnő éra, elvesző múlt, értékváltás tárgya/áldozata. Csehov darabja mint korszakhatár, határeset, esettanulmány – és ezen kifejezések hosszú szóösszetétele – mindkét irányból megközelíthető. Oda lehet állni vele az új mellé vagy igazságot szolgáltatni általa a réginek. (És a kettő kombinációja is ezernyi árnyalatot mutathat.) Mindenesetre igényli a mű az alkotói elgondolást. Úgy a konkrét és szimbolikus elemeiről – a kerttől a gyerekszobán át az estélyig –, mint az ambivalens érzéseket keltő szereplőiről, Ljubov Andrejevnától Lopahinon át Petya Trofimovig.

A Miskolci Nemzeti Színház Cseresznyéskertje az a fajta előadás – sok ilyen van egyébként –, amikor a néző tájékozatlan marad a tekintetben, hogy mit akartak közölni vele. Nem semmitmondással vádolom a produkciót jegyző Radoslav Milenkovićot – annál is kevésbé, mert engem egyszer már meghódított Csehovval, amikor Egerben színre vitte a Három nővért –, hanem avval, hogy rendezői eszközeivel, színészvezetésével, szereplőivel nem tudta célba juttatni a feldolgozandó információt. A legjobb akarattal is csak találgathatunk Milenković szándékait és interpretációját illetően.

Fabry Juraj jelzés értékű szobadíszletet tervezett a kezdéshez. (Az első jelenet a kutyáké. Szétugatják, felvételről.) A pályaudvarról érkező háziakat várók átláthatatlan ablakon nézegetnek ki az utcára. Nincs semmi kilátás. Az egykori gyerekszoba áll előttünk, erre a virágmintás mosdóállvány utal. Mindvégig kevés tárgy van a színen, így minden szereplő ahhoz a kevés tárgyhoz húz. Fandl Ferenc (Lopahin) precíz alapossággal bemosakszik a mosdónál, Baj László jepihodovi bénázásként kis híján felborítja, Halmágyi Sándor folyton részeg Szimeonov-Piscsikje egyensúly-problémái megoldásához veszi igénybe. Kerekes Valéria jelentéktelen Sarlottája később belefojt a vízbe egy játékbabát. Vége legyen a kiskorúságnak!

A gyerekszoba másik, elmaradhatatlan bútordarabja a százéves szekrény. (Száz éve volt százéves. Mára voltaképp kétszáz.) Esetünkben bizonyos értelemben eljátssza magát a cseresznyéskertet, amely semmilyen vonatkozásban nem képződik meg az előadásban. Ebbe a szekrénybe Lopahin zavarában hirtelen belebújik, amikor Ljubov Andrejevna megérkezik. Elfoglalja. (Megelőlegezve azt, hogy övé lesz a birtok, s ő fogja kivágatni a cseresznyefákat.) Ugyanide ül be andalogni a két testvér, Ranyevszkaja és Gajev. Majd az első felvonás díszletével együtt – amely műfűszőnyegek révén mintegy átvezet a szabadban játszódó másodikba – elfelejtünk szekrényt, mosdót, múltat és jövendőt. A szépreményű nyaralóhely bukkan fel, hátul nádas, mögötte csónak sikolhat keresztül a színpadmélyen. (A nádas, meglehet, vándormotívum, amely Milenković tavalyi, újvidéki Sirály-rendezéséből települt ide.) A harmadik felvonásban a bálhoz elegáns, bordó tapétás falak adnak keretet. Ezek elszállnak, eltűnnek a magasban az árverés eredményének hírére. Csak a csupaszság marad az új tulajdonosra, Lopahinra és a valódi birtokosra, Firszre, aki legvégül betotyog biztonsági papucsban a szín közepére. Felköti az állát és lefekszik meghalni, miközben hull rá a hó. (Ez az előadás legszebb jelenete.) Firsz szerepében Csapó Jánost láthatjuk. Már a huszonegy évvel ezelőtti, Csiszár Imre rendezte miskolci Cseresznyéskertben is ő játszotta a vén lakájt. Ha lenne alkalmas műszer, bizonyára kimutatná, mennyivel többet tud ma Csapó János Firsze a szabadság felvirradását követő világnézeti elbizonytalanodásról, mint két évtizeddel ezelőtt. Ha akad a miskolci produkcióban igazán markáns színészi megnyilvánulás – amelyen kapva kapunk abban a reményben, hogy megvilágítja az előadás lényegét –, akkor ez az: Csapó János Firszének tétova, baljós megemlékezése a nagy szerencsétlenségről, a jobbágyfelszabadításról. Most minden össze van zavarva, nem érteni semmit – panaszolja. Olyannyira kavarognak fejében korok és korszakok, hogy egy gyereknadrággal topog Gajev után, amikor átöltözésre akarja bírni. A produkció másik, jelentősnek tűnő színészi mozzanata Lukács Gábor (Trofimov) vehemens szónoklata, amikor ostorozza az életünket. Lukács Gábor Petya Trofimovja néhány éles vonással karakteresen jellemzett alak. Szemüveges, magasan hordja az orrát, olykor nyitva felejti a száját. Kicsit idétlenek, szélesek és szelesek a mozdulatai. Csöppet hasonlít a fiatal Szörényi Leventére, ami nem jön rosszul, mert könnyedén felkeltheti fiatal lányok (Ánya: Barta Mária Viola) lelkesültségét.

Milenković jó ritmusú rendezésében sok határozott, elszánt cselekvés lezajlik. Például Molnár Erik figyelemreméltó, lakli Jásája a vízparton céltudatosan magáévá teszi Varga Andrea lelkes Dunyasáját, miközben kimondva-kimondottan rosszallja, ha egy lány csak úgy odadobja magát. Ugyanő, ez a kicsit sem selyemfiús küllemű inas úgy szereli le a kiboruló Ranyevszkaját, mint akinek gyakorlata van asszonya fizikai érintésében. Fandl Ferenc Lopahinja nyíltan pénzt ad Sarlottának. Dunyasa, miután Jása ejtette, szívesen visszakuncsorogná magát Jepihodovhoz, s az intéző – akiben Baj László talán megsejtet egy leendő Lopahint is – hajlamos magához venni az alázatosabbá és hálásabbá váló cselédlányt. Sok minden kijelöltetett tehát a szereplők számára, és mégsem igen látszik megtörténni köztük szinte semmi. Áron László Gajevje például egy pillanatig sem hat másnak, mint üres fecsegőnek. Müller Júlia Ranyevszkajaként megvillantja azokat a csodálatos szemeket, amelyeket Lopahin emleget, és szépen éli meg aggodalmát a harmadik felvonásban, de alakítása minden más vonatkozásban felszínes marad. Méltányolható a Lopahint játszó Fandl Ferenc. (Még annak a csehovi követelménynek is megfelel a színész, hogy „ne legyen rövid a haja, mert a fejét gyakran hátraveti”.) Fandl Lopahinja jószándékú, képességes ember. Ha igazságosak vagyunk, nincs is sok okunk idegenkedni tőle. Alkalmas az életre, szemben az alkalmatlanokkal. Van az a gyöngyszem jelenete a negyedik felvonásban, amikor megkérni készül Varja kezét. Varját az érdesen mély hangú és mély érzésű Bodor Németi Gyöngyi formálja meg, az előadás legkompaktabb teljesítményét nyújtva. Állnak a színpad két oldalán, s Fandl Lopahinja nem is igen igyekszik megszólalni. Voltaképp meg sem próbálja feleségül kérni a lányt. Annyira reménytelen, hogy emberek egymásra találjanak.

Ebbe az ígéretes jelenetbe belecsörgött hihetetlenül hosszan egy zenélő mobil a zsöllyéből. Ami arra utal, hogy talán nemcsak a miskolci társulat nem igazán felkészült és érett a Cseresznyéskert előadására, de a nézők közül sem mindenki.

Stuber Andrea