Nappalok és éjszakák

Beszélgetés Tasnádi Csabával

          A debreceni színház folyosóján ülünk, a DESZKA fesztivál idején, egy eléggé tasnádis napon. Úgy értve, hogy beszélgetőtársam öccse, Tasnádi István délelőtt egy szakmai programon szerepelt, este a zalaegerszegiek Magyar zombi-előadásának szerzőjeként van jelen. A báty pedig érdeklődő nézőnek érkezett, annál is inkább, mert hamarosan megrendezi a darabot a Kecskeméti Katona József Színházban.

          – Színházi testvérek. Egyikük színdarabíró, másikuk rendező. Vajon valamiféle sajátos eloszlása ez a géneknek, az adottságoknak, vagy véletlenszerűen alakult így? Tudnának talán pályát cserélni?

          – Nem elképzelhetetlen. Azért gondolom, mert abban az életkorban, amikor István öcsém – akinek első színházélményei az én gimnazista kori színjátszócsoportos ügyködéseimhez kötődnek – rászokott az írásra, én is írogattam. Róla pedig a tapasztalataim alapján úgy sejtem, hogy képes lenne rendezni. Viszonylag ritkán dolgozunk együtt – próbáljuk elkerülni –, de amikor néha mégis, akkor azon kapom őt, hogy nemcsak íróként szól hozzá a munkámhoz, hanem a színpadot jól látó-érző emberként, s igen figyelemreméltóak a megjegyzései. Bizonyára mindketten képesek lettünk volna más szakmát megtanulni – akár egymásét –, s abban helyt állni. Nem misztifikálnám a rendezői tevékenységet – ez egy mesterség, megvannak a szabályai, az elsajátítható fortélyai.

          – De vonzó munka lehet, ha annyira vágyott rá, hogy két diplomával, gyakorló jogászként rendezőasszisztensnek állt…

          Az egész diákkorom az amatőr színjátszás jegyében telt. Előadásokat szerveztem, csoportot vezettem, rendeztem, játszottam. Kétszer jelentkeztem a főiskolára színész szakra, elutasítottak, teljesen indokoltan. De sehogy sem akart múlni a vonzódásom a színházhoz. A jogi tanulmányaim végefelé átjelentkeztem az ELTÉ-n belül esztétika szakra, és színházesztétikából diplomáztam, már jogászként dolgozva. Közben permanens diszkomfortérzést okozott ez az én hivatalos életem. Mígnem egyszer csak mindent felrúgtam. A Józsefvárosi Színház utazótársulatának újsütetű rendezőasszisztenseként Dunai Ferenc A nadrág című darabjának előadása volt az első munkám, Meczner János mellett, aki végtelen jóindulattal, partnerként kezelt. Ezután a drága Tímár Bélával dolgozhattam, s olyan jól megértettük egymást, hogy a következő felkérése alkalmával vendégasszisztensnek hívott az Operettszínházba, ahol ottragadtam. Vámos László és Szinetár Miklós mellett rengeteget lehetett tanulni. Már harmincéves voltam, amikor jelentkeztem rendezőnek a főiskolára, s rögtön kétszer. Egyfelől a „hagyományos” szakra, Székely Gáborhoz, másfelől az Ádám Ottó-féle hároméves posztgraduális képzésre. Írtam két különböző kérvényt – az egyik helyen a túlkorosságom volt gond, a másikon a művészeti főiskolai diploma hiánya –, mindkettőt akceptálták. Életem egyik legfelemelőbb pillanata volt, amikor az Ódry Színpad üveges hirdetőtáblája előtt állva láttam két A-4-es papírt a nevemmel. Az egyiken az Ádám Ottó által felvett négy ember szerepelt, a másikon az a tizenkettő, aki bejutott Székely Gábornál az utolsó fordulóba. Ehhez hasonló boldogságot jelentett nyolc évvel később, amikor egy kihangosított telefon mellől felhívott a nyíregyházi társulat – Kerekes Laci beszélt szóvivőként, Isten nyugosztalja –, és felkértek, hogy Verebes István távozása után pályázzam meg a Móricz Zsigmond Színház igazgatói posztját.

          – Menjünk vissza a vitrinhez! Állt előtte, és úgy döntött, hogy Ádám Ottót választja?

          – Szokásomhoz híven morális kérdést csináltam a dilemmából. Annak tudatában, hogy már biztos helyem van ősztől a főiskolán, etikátlannak éreztem elmenni Székely Gáborhoz a harmadik rostára. Ezzel elvettem volna a lehetőséget valaki mástól. Meg az is számított, hogy a posztgraduális képzés öt év helyett háromig tartott csupán – mégsem harmincöt évesen leszek majd pályakezdő, hanem kicsit kevésbé idősen. Vívódtam, mit tegyek, míg végül – rám jellemző módon – valamiféle öszvérmegoldásra jutottam. (Kompromisszumkereső és konfliktuskerülő típus vagyok. Ez lehet, hogy olykor szimpla gyávaságnak tűnik, de sokszor igen hasznos.) Megvártam Székely Gábort a főiskolánál, elé tártam a helyzetet, s tisztelettel megkértem, húzzon ki a listájáról, egyben engedje meg, hogy Ádám-növendékként látogathassam ősszel az óráit. Beleegyezett. Szeptemberben ismét odamentem hozzá, megbeszélésünk értelmében, s ekkor azt mondta, hogy igen, persze, de az első félév nagyon intim időszak… Nem engedett be. Akkor ezt traumaként éltem meg, de elmúlt, s hiszem, hogy minden úgy történt jól, ahogy történt.

          – Mit gondol, mennyiben alakult volna másként a pályája, ha Székelynél végez?

          – A főiskolán érzékelhettük a különbséget. Ádám Ottó nimbusza leáldozóban volt. Jóval nehezebben ment vizsgaelőadáshoz színésznövendéket találni úgy mutatkozva be, hogy Ádám Ottó osztályába járok. Az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy míg az osztálytársaim – Hegedűs D. Géza, Telihay Péter és Mészáros Károly – gyakorló színházi emberek voltak, én nemigen rendelkeztem szakmai tapasztalatokkal, ismerősökkel, kipróbált kollégákkal. De az efféle gondok – meg a másfélék is – természetes velejárói a tanulási folyamatnak. Ádám Ottó és Székely Gábor eltérő személyiségek, de mindketten igazi mesterek. Én büszke vagyok arra, hogy Ádám Ottó-tanítványnak mondhatom magamat, s mindazt, amit tőle kaptam, a napi praxis igazolja vissza számomra ma is. Pozitívum volt az is, hogy míg a Székely-osztály a harmadik-negyedik évfolyamot végezte, mi már a főiskolán kívül is dolgozhattunk, diplomáztunk. (Jómagam A Pál utcai fiúkkal a József Attila Színházban. Azóta is műsoron van, tizenötödik éve. Ami persze főleg Molnár Ferencnek köszönhető és annak, hogy évente cseperednek fel újabb nézőnemzedékek.) Akkor, 1992-93-ban még főiskolásként rendeztem Pécsett, Nyíregyházán, vagy például az Egyetemi Színpadon, ahol sajnálatosan megbuktattam az öcsémet mint kezdő drámaszerzőt. A Fél nap Ferdinánddal című zsengéjét vittem színre, igen rosszul sikerült, és erősen megviselt, hogy kudarcot okoztam neki.

          – Ezért kerülik azt, hogy együtt dolgozzanak?

          – Maradt bennem némi görcs, bár azóta már többször eredményesen működtünk együtt. (Például amikor meggyőztem Istvánt, hogy a Malacbefőtt című darabja, amelyről ő már rég lemondott, igenis színre vihető. Kecskeméten rendeztem meg, és akkora siker lett, hogy az igazgató áthelyezte a stúdióból nagyszínpadra.) Az én szorongásom lehet a tartózkodás oka. Úgy érzem, hogy a köztünk lévő életkori differencia már-már generációs különbség. Tíz évvel vagyok idősebb, ennyivel előbbre tartok a konszolidációban. Nem véletlen, hogy eltér az életutunk és a színházi közeg is, amelyben mozgunk. Bizonyos, hogy én munkatársként kevésbé stimulálom őt, mint azok a hozzá hasonló korú rendezők, akikkel általában dolgozik: Schilling Árpád vagy Bodó Viktor. Én nem vagyok elég bátor. Attól tartok, hogy a látásmódomat, szemléletemet kicsit megfertőzte már a direktori szerepvállalás. Nyolcadik éve vezetem a nyíregyházi társulatot, ennyi idő alatt belegyávul az ember a színházigazgatási kötelező túlélési gyakorlatokba. Ezt nem önostorozásként mondom, hanem egy élethelyzet szemléltetéseként. Amikor az ember egy egész évadban és egy egész színházban gondolkodik, akkor több a gátlás a nyúltagyában. A rendezés hathetes feladat, a színházvezetés háromszázhatvanöt napos. Egy percig sem felejthető felelősség százharminc család életért, sorsáért, megélhetéséért. És folyamatos kétely. Belecsúszunk-e a felszínes, semmitmondó, szórakoztató gagyiba, vagy sikerül betöltenünk a színház igazi hivatását? Vagy: működik-e a húzd meg-ereszd meg a közönséggel, a várossal, a szakmával?

          – Tehát Tasnádi Csaba rendező előbbrevalónak tartja Tasnádi Csaba igazgatót?

          – Feltétlenül. A saját rendezői pályám alakulása másodrendű kell, hogy legyen a színházunk sorsához képest! Nem a művészi önmegvalósítás szándéka határozza meg, hogy mit rendezek Nyíregyházán. Én aligha leszek már korszakos művész. Jó iparosnak tartom magamat, s mint ilyen működöm rendezőként a színházamban.

          – Decemberben színre vitte a Móricz Zsigmond Színház nagyszínpadán Peter Shaffer Amadeusát. Valahogy úgy gondoltam, hogy ez most egy személyes jellegű produkció. Talán azért is véltem ezt, mert különösen jól sikerült, nagyon szép előadás. Készültem, hogy megkérdezem: kit tekinthetünk Tasnádi Csaba Mozartjának?

          – Pedig ezt a darabot sem önvallomásul választottam. Hanem általában én csinálom meg azt a két, prognosztizálható sikert, amitől stabil lábakon áll az évad. Így megteremtődik a lehetőség, hogy a kollégáim izgalmasabb, kockázatosabb dolgokra vállalkozzanak. Ha egy évadban két nagyszínházi produkció bejön, utána már belefér egy-egy esetleges „mellényúlás” is. Tavaly több dolog balul ütött ki, majdnem el is sodort a népharag. Mindenekelőtt a sorrendet hibáztam el. Az évadot a Vörös bál című Németh Ákos-darabbal kezdtük, hogy jó messze essen a választásoktól. (Nehogy bárki provokációnak érezze Kun Béla vagy Szamuely Tibor fellépését a színpadon.) Szerintem Telihay Péter szép, expresszív előadást rendezett, de nagyon megosztotta a közönséget. Ezután jött Bodolay Géza Ahogy tetszikje, amely eggyel anarchistább lett annál, mint amit a nézőink nagy része még elbír. Majd színre vittem a Rovarokat, amely közel sem egy szokványos operett. A középiskolás publikum azonnal megszerette, az idősebbek azonban nehezebben barátkoztak vele. Következett az Amalfi hercegnő artisztikus előadása Koltai M. Gábor munkájaként, ezt a nézők eltolták maguktól, sőt erre már eleve szkeptikusan jöttek be. Az évad végén Lendvai Zoltán nagy sikerrel színre vitte A család ellen nincs orvosságot, de ez már csak a veszett fejsze nyele volt. Szerencsére nem büntetett a közönség, nem hagytak el a bérletesek. De azért az idei évadra óvatosabb programot terveztem a nagyszínpadra, és eddig nagyon jól alakultak a dolgok. Furcsa pár, Amadeus, Művészet (Yasmina Reza darabja), most kezdtem próbálni a Csárdáskirálynőt, és az évad végén, amikor ezek után már akár fejjel is mehetnénk a falnak, jöhet Bodó Viktor a nagyszínpadra, hogy elkészítse immár harmadik produkcióját a társulattal.

          – Az egy lehetséges verzió, hogy elsöpri a népharag? Azt a színházigazgatót, aki a város nagy örömére létrehozta és megrendezi minden szeptemberben a VIDOR fesztivált?

          – A népharagot persze idézőjelben értettem. Egyébként a város a VIDOR-on túl is igényli a jó színházat Ez a közönség Bozóky István, Léner Péter, Schlanger András és Csikos Sándor, majd pedig Verebes István színvonalas színházán nevelkedett. Erről nem feledkezhetünk meg, mert a mostani színház is ezeknek az előzményeknek a következménye, egy hosszú folyamatnak a jelen szakasza. Én Verebes István utódaként szakmailag jól jegyzett, erős, stramm színházat vettem át, ami könnyítette is, nehezítette is a dolgomat: magasan volt a léc. Nemrégiben meglepve konstatáltam, hogy ma már – a második ciklusom közepén – én vagyok a leghosszabb ideje regnáló nyíregyházi színigazgató. S nagyjából mostanra alakult ki a város képe rólam, hogy milyen az a színház, amit én vezetek, mire lehet számítani tőlem. És bár amerre csak nézek az országban, rémisztő dolgokat látok – mintha a politika a gyarmatok újrafelosztása során most jutott volna el oda, hogy a kultúra is bekebelezhető, az intézményei hűbérbirtokká tehetőek, s a színház is olyan szegmens, ahol pozíciókat lehet osztani vagy politikai alku tárgyává tenni – nálunk, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nyugalom van. Hagynak dolgozni minket, ha kevés pénzből is, de hagynak. E pillanatban úgy gondolom, talán legközelebb is megpályázom a színházat, két és fél év múlva. Legalább is most azt érzem, hogy nem vagyok fáradt, és nem vonz másik város, másik élethelyzet vagy másik szakmai kihívás.

          – Láthatólag keresgél. Sok fiatal rendező dolgozik a társulattal, és ifjú színészekből is már a harmadik garnitúránál tart. Volt a Wéber Katáék féle főiskolás csapat, azután jöttek a helyükre marosvásárhelyiek, akiket most frissen végzett kaposvári színészekre cserélt. Nehéz fiatalokat szerződtetni Nyíregyházára?

          – A szerződtetés egy hihetetlenül nehéz folyamat vége. Az ember nézeget, keresgél, kérdezget, tudakozódik, azután összeszedi a lelkierejét és megszólítja a kiszemeltet. Reális képet kell festenem, nem ígérhetem túl magam, meg kell értetnem vele, hogy nem nekem, hanem a társulatnak kell megfelelnie, és hogy rengeteget kell majd dolgoznia,. De legelőször is arra kérem, üljön fel az Intercityre, zötyögjön három órát Nyíregyházáig, sétáljon be az állomásról a színházba, időzzön kicsit a büfében, délután járjon egyet a városban, nézzen előadást, aludjon a színészházban, másnap vonatozzon haza, és azután beszéljünk majd. Mert van, aki ebbe belepusztul. Van, aki egy hónap alatt túltöltődik, és van, aki fél év múlva kifordul magából. Ha létrejön a szerződés, akkor is maradnak kételyek. Mit szól majd a társulat? Hogyan illeszkedik be az új ember? Milyen lesz a bemutatkozása, az első premierje? Az e téren vallott kudarc különösen rossz érzés, mert egy elhibázott döntés sorsot befolyásol.

          – Ennyiféle felelősség empatikus vállalásával egyetlen éjszakán sem lehet aludni…

          – Nem is. Persze. Ezért alszanak a színiigazgatók altatóval. Ami a rendezőket illeti, vannak hozzánk tartozók – Forgács Pétertől Tóth Miklóson és Koltai M. Gáboron át Lendvai Zoltánig – és folyamatosan próbálkozunk. Keressük egymást. A fiatal színészeket tekintve most különösen optimista vagyok. (Igaz, eddig is mindig az voltam.) A nyíregyházi társulatban van egyfajta kontinuitása és tradíciója a szakmai alázatnak és ambíciónak. Ez az alkotóművészeket és a kiszolgáló személyzetet egyaránt jellemzi. Már csak emiatt is jobban szeretem az igazgatói munka estéit, mint a délelőttjeit. A délelőtt a praktikus, problémamegoldó hivatalnoki tevékenységé. Kedvemre valóbbak a színházi esték, a nézőtéri morajjal, az előadás távoli, beszűrődő hangjaival, a színpadról kijövő, izzadt színésszel, a klubbeli beszélgetésekkel…

          – Klubozó igazgató?

– Mértékkel. Tisztában kell lenni azzal, hogy a klub kicsit más, ha ott vagyok, mint ha nem. Hatalmi helyzet az enyém, ezt be kell látni. Brutálisan hangzik, de mégiscsak a fiókomban fekszenek a munkakönyvek. Próbálhatok könnyíteni ezen, oldódhatunk, szerethetjük egymást, de mindig másként fognak viselkedni velem a kollégáim, mint egymással. Ádám Ottó annak idején több dologra figyelmeztetett, és mindenben igaza lett. A színigazgató magányosságát is említette. Talán ezt a legnehezebb viselni, hordozni.

Stuber Andrea