Szabó Magda halálára

Büszkeségünk volt ez a kilencvenévesen is nőies, törékeny, mandulaszemű asszony. Egyben a reménységünk is. Példa arra, hogy mégiscsak lehetséges életfogytig megőrizni tartást, hitet, nyitottságot, szeretetet, lélekmeleget, jó emlékezetet, írói és emberi formátumot.

Ki ne tudná, hogy Debrecenben született, ott is nőtt fel, s szerzett magyar-latin szakos tanári diplomát. (Hiszen miután a Régimódi történetet ronggyá olvastuk, szinte jobban ismerjük Szabó Magda egykori családját, mint a saját felmenőinket!) A fiatal pedagógus eleinte Hódmezővásárhelyen tanított, majd Pesten, a minisztériumban dolgozott, s közben megjelent két ígéretes verseskötete. 1949-től azonban fagyos évek következtek: állásából elbocsátották, a neki ítélt Baumgarten-díjat visszavonták, s közel tíz éven át csak az asztalfiók számára írhatott.

De az írói tehetség és mondanivaló nem veszett el, nem is alakult át, hanem szépen kivárta, míg a világ kiérdemelte. A regények (a Freskótól Az őzön, az Ókúton, A pillanaton át Az ajtóig vagy az utolsóvá lett Für Elise című memoárig), a drámák (az Az a szép fényes naptól a Debrecenben a múlt hónapban bemutatott A macskák szerdájáig) elnyerték méltó helyüket a könyvespolcokon, az irodalomtörténetben, a színpadokon és a köztudatban.

Élete utolsó éveiben, díjaktól és elismerésektől övezve már nemzetközi körökben is úgy tartották számon Szabó Magdát, mint a magyar irodalom nagyasszonyát. És ő közben semmit nem változott. Bölcs, bájos és barátságos maradt. Ha úgy hozta volna a sors, hogy férje, Szobotka Tibor túlélte volna őt, akkor most írhatna egy regényt csodálatos asszonyáról, társáról, nagyra hívatott írókollégájáról. Megmaradt Szabó Magdának címmel.