De mi lesz a nővel?

Péter Hilda-retrospektív

     Péter Hilda törékeny, fiús alkatú, vörösesbarna lány, akiben az ember nem feltétlenül ismeri fel a színésznőt, amikor elmegy mellette az utcán, avagy – esetünkben – a művház folyosóján. (Abból, hogy Hilda a keresztneve, valahogy rögtön gondolom is, hogy színésznő – merőben Gobbi Hilda miatt.) Vannak ilyen színésznők, akik civilben hézagtalanul beillenek a nem csúnya és nem szép, nem feltűnő és nem különleges földi halandók közé, a színpadon viszont megnyílnak, kivirágoznak, alkalomadtán sugározni kezdenek, mint egy felfűtött atomerőmű.

     Péter Hilda a színpadon nem téveszthető össze senkivel. Először a hangja jellegzetessége tűnik fel. Kicsit karcos, érdes hang ez, megszólalásában egyéni ízzel és valami sajátos érzékenységgel. A Péter Hilda által megformált nőalakok – legyen akár a lehajtott fejű, „bocsánat, hogy élek”-testtartású Emília az Othellóból vagy a gombolkozós ruhájú Sen Te a Jó embert keresünk!-ből – mindig tisztaszívűek és baljósan védtelenek. Tágra nyílt szemmel nézik, hogy az emberek mire képesek. A néző hajlamos úgy érezni, hogy Péter Hilda figurái talán nincsenek is óvó jellegű emberbőrbe kötve. Mintha a puszta idegvégződéseik közvetlenül érintkeznének a valósággal, a kiábrándító tapasztalatokkal, a fájdalmakkal.

    A nyugati világ bajnoka nyers, éles Pegeen Mike-ja igazán nem gyenge virágszál. De Péter Hilda vagány kocsmároslánya így is kelt némi jóféle aggodalmat a nyápicabb lelkű nézőben. Vajon mi lesz evvel a nővel, aki ilyen könnyedén voksol át a jámbor, együgyű Shawnról a veszedelmes gyilkos hírében álló (pontosabban a gyilkos hírébe önként beleálló) Christy Mahonra?

     Ha szemérmesen elfordítjuk tekintetünket a Péter Hilda által játszott hősnők mély és gazdag belső világától, akkor kijjebb, a felszínen is igen impozáns vonásokat vehetünk szemügyre. Például a tökéletes fizikai kondíciót, a ruganyosságot, a mozgáskultúra rendkívül magas fokát. Azt a pontosságot és egzaktságot például, amivel a Hosszú péntekben Feleségként teszi a dolgát. Vagy azt a teljes odaadást, ahogy jószerével statisztaszerepben, a karban működött a Boldog nyárfalevél című Tamási Áron-bemutatóban. Hogy arról már ne is beszéljük, milyen elképesztő technikai bravúrral csinálta meg a Godot-ra várva előadásában Lucky magánszámát. De azért csak beszéljünk róla, persze! Hiszen nem pusztán a (beszéd)technika tette felejthetetlenné azt a többszörösen díjazott alakítást, hanem a színészi jelenlét ereje és intenzitása. Annak szuggesztivitása, ahogy Péter Hilda Luckyként egy áldozat kétségbeesett erőfeszítésével állt madárszerű pózban, hosszú, fehér hajjal, magába révedt tekintettel.

   Mióta láttam Péter Hildát a sepsiszentgyörgyi Csárdáskirálynőben az alighanem neki kreált néma konferanszié szerepében, azóta meg vagyok győződve arról, hogy legalábbis summa cum laude végzett a Balettintézetben. De tévedek, mert a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen diplomázott 2001-ben.

    Itt Kisvárdán most „határesetben” látjuk őt. Még a Tamási Áron Színház Synge-előadásában lép fel, de már egy éve a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Nagyszerű sepsiszentgyörgyi évadok állnak mögötte. Nagyszerű kolozsvári évadok állnak előtte.

Stuber Andrea