Nem okszi

Noël Coward kurrens vígjátékíró 1939-es Present Laughter című munkáját eddig még egyszer sem játszották Magyarországon. (A cím idézet Shakespeare Vízkeresztjének szerelmes dalából.) A Teréz körúti Játékszín most pótolta a hiányt, s a bemutató láttán legalább érthetővé válik a mű eddigi hazai mellőzöttsége. A némiképp önéletrajzinak mondott darab a maga soványka-silányka történetével afféle kamaszos álmodozásnak hat. Egy megkorosodott színészért fiatal, csinos nők hada bomlik a színen, s ebből a szerző vicces helyzeteket igyekszik kihozni. Csekély eredménnyel. A Játékszínben például közel két órát kell rostokolni a nézőtéren, mire egy mulatságosnak mondható szituáció kialakul az előadásban. (Ekkor egy ifjú hölgy bent ragad főhősünk vendégszobájában, miközben mindenki más azt hiszi róla, hogy máshol van.) Az első mosolyig eltelő, végtelen hosszúnak tetsző időt részemről csodálkozással töltöttem. Az alábbiak felett:

A Játékszín, amelyben jobb napokat láttunk valaha, mintha egyáltalán nem találna már rendezőket a bemutatóihoz. Az idei két premiert Balázsovits Lajos igazgató jegyezte, s nem könnyű eldönteni, hogy a Happy laposabb, formátlanabb és ízetlenebb, vagy ez a Ne nevess korán. Balázsovits munkái általában meglehetősen eseménytelenek, meglepetést legfeljebb a szereposztással keltenek. Gyakran nehéz ugyanis magyarázatot találni arra, hogy egy-egy figurát miért olyan színész játszik, akihez nem passzol.

Vegyük például a kiváló Haumann Pétert, aki számos főszerepben jól elképzelhető. Nem tartozik ezek közé Garry Essendine, mert Haumannhoz akkor sem illett „a világ leghíresebb romantikus színésze”, a nők bálványa, a leánykák elcsábítója szerep, amikor annyi idős volt, mint amennyinek Garryt mondják a darabban. És vajon kinek-minek van szüksége arra, hogy inasként a nyolcvanöt éves Zenthe Ferenc jöjjön be párszor, s fickósan okszit válaszoljon mindenre? S miféle művészi ambícióját vagy kedvtelését szolgálja a nagyszerű Nagy Marinak az, hogy cigarettával a szájában megjelenik néhányszor a színen (egyébként tökéletesen közegidegen, kismintás otthonkában)? Annyit azért érteni vélek a szereposztásból, hogy Balázsovits Edit nyilván mással volt elfoglalva, ha a dekoratív zenés-táncos színésznőre, Auksz Évára bízták a vamp Joanna megformálását.

A virulens Sáfár Anikó otthonosan mozog a Játékszín ezúttal is kicsit szegényszagú színpadképében. A fiatal Wégner Judit a Haumannal való párjelenetében feltűnő kollegialitással segíti ki partnerét, amikor annak súlyos gondjai támadnak az elmondandó szöveggel. És felbukkan még – hogy azután a feledés homályába merüljön – Uri István, Karácsonyi Zoltán, valamint Kelemen István. Az utóbbi váratlanul nekitámad főhősünknek, amiért kommersz színházban fecsérli el tehetségét, s felszínesen replikázik olyan darabokban, amelyekben szellemi értéknek nyoma sincs. Vádjaira választ nem kap, de nem is forszírozza tovább a dolgot. Inkább rövid úton megbolondul, gyarapítva evvel a darab elvarratlan szálainak és funkciótlan szereplőinek számát.

A Játékszín előadását történetesen március 27-én láttam. E napon a közönséggel általában megosztják a Színházi Világnap üzenetét. A Teréz körúton ezt semmilyen formában nem tették meg, amit talán szerény önkritikaként is felfoghatunk. Elvégre a nagybetűs Színház ünnepéhez semmi köze annak, ami itt folyik.

Stuber Andrea