Anyaszomorító

Bertolt Brech: Kurázsi mama és gyermekei

Debreceni Csokonai Színház, Gózon Gyula Kamaraszínház

Háború és béke. Erről a két dologról biztosan szól a Kurázsi mama és gyermekei című Brecht-darab, bár ezeken kívül még nyilván egyébről is. Kérdés, hogy ma, amikor ez a téma kevésbé vág az elevenünkbe, mint sokszor máskor – akár tíz éve, a balkáni államok szétesésekor –, mi indítja a színházakat arra, hogy bemutassák. Két helyen is játsszák ugyanis, Debrecenben a Csokonai Színházban és Budapest XVII. kerületében, Rákosligeten a Gózon Gyula Kamaraszínházban. Mivel az előbbi előadást Galgóczy Judit rendezte, az utóbbit pedig Csiszár Imre, hamar felmerül az az eshetőség, hogy talán a szerző az ok. Nevezetesen az, hogy mindkét alkotó színházi profiljába belepasszol az okos, száraz Brecht. (Egy Zsótér Sándorunk van még, akihez szintén illik a német szerző, de ő mostanra már abszolválta is sorban a Brecht-művek zömét.)

A Kurázsi mama legújabb bemutatói abba a vonulatba illeszkednek, amelyben hatvan év körüli színésznők jutalomjátékaként kerül közönség elé a mű. A szónak nem eredeti jelentésében persze. Vagyis a címszereplők aligha kapják kézhez az előadások bevételét. Voltaképp meg sem lepne, ha kiderülne, hogy mondjuk a Gózon Gyula Kamaraszínház produkciójánál egyenesen a színészi áldozatosság esete forog fenn. De jutalomjátéknak nevezhetjük a dolgot olyan értelemben, hogy rátermett színésznők megérdemelten kapják a jókora és hálás feladatot: Anna Fierling, alias Kurázsi mama megformálását. Az is már-már hagyománynak tekinthető az 1958-as, Madách színházi, kissmanyis ősbemutató óta, hogy Kurázsi mama nem feltétlenül nagydarab, tenyeres-talpas markotányosnő, hanem inkább sőt. (Egyébként a magyar színháztörténet legbébésebb Kurázsi mama-produkciója minden bizonnyal a 1999-es zalaegerszegi volt, mert ott Bertolt Brecht mellett Bagó Bertalan és Borsos Beáta is gyarapította a duplabések számát a stáblistán.)

Érdemes talán egy pillantást vetni múltba és jelenbe Kurázsi mama figuráján túl az emblematikus tárgyra is, Kurázsi kocsijára. Eleinte afféle ekhós szekerek gördültek a színpadra, nyilván a szerzői elképzeléseknek megfelelően, hiszen a világon az első Kurázsi-bemutatók (az 1940-es és 50-es években) még brechti felügyelet alatt születtek. (A híres kép, amint Brechtné Helene Weigel végül egyedül húzza a ponyvás szekeret. Kiss Manyi maga is elment Berlinbe szemügyre venni.) Utóbb a legkülönfélébb alkalmatosságok vonszolódtak színre – Gothár Péternél Kaposváron például egy nagy és kicsi kerekű kordé, Szász Jánosnál a Vígben babakocsi-karaván, Zsótérnál Kecskeméten meg csak egy ebédlőasztalt birtokolt a család –, s a most látható két színrevitel is új, egyéni verzióval áll elő. (Már amennyire ezt meg lehet ítélni. De hát ki látott minden Kurázsi mama-premiert?)

A debreceni produkcióban a drámához a hátteret a nagyszínpad csupaszsága adja (illetve a fővárosi vendégjáték során a Nemzeti Színház meztelen színpada.) Középen egy hullámpalaszerű falakból összerótt tákolmány áll. Lehet üres vasúti kocsi, esetleg konténer, netán kibelezett lakókocsi-féleség, ami a színen terpeszkedik. (A díszlet Túri Erzsébet munkája.) A lehajtható lemezek mögött olykor kibukkan a raktárkészlet: bakancsok, ingek. Ez tehát Dobos Ildikó Kurázsi mamájának ingó és ingatlan vagyona. A Gózon Gyula Kamaraszínház minimális lehetőségekkel bíró, sokkal kisebb és szerényebb színpadán egy kerekeken forgó, kör alakú faépítmény tölti be azt a funkciót, hogy Anna Fierling birodalma legyen. Körcikkeivel és színes lámpáival ringlispílre és cirkuszi porondra is emlékeztet kicsit a rendező tervezte díszlet, megtámogatva Csiszár Imre demonstrálósabb szándékait.

Mindkét helyen elhangzanak a szerző tér- és időmegjelölései, a narrációk, a soros jelenetek előzetes összefoglalói. Debrecenben Külső hangnak hívják a nagyon hálátlan szerepet, amelyet Benedek Gyula játszik: ő mondja el több nyelven ezeket a szövegeket. Rákosligeten mindig egy épp ráérő szereplő viharzik be, hogy tudtunkra adja, mi következik. Mindkét megoldás azt szolgája, hogy a történetmesélés szintjén a játszók korrektül eltartsák maguktól az eseményeket, amelyeket a jelenetekben azután a realista színjátszás eszközeivel elevenítenek meg. (Galgóczy Judit Debrecenben ahhoz a konvencióhoz is igazodik, hogy a játszókat oldalt-hátul bent tartja a színen. Székeken ülnek a színészek és színésznők, jelenésükre várva.) Ugyancsak kivonulnak a cselekmény menetéből a hősök, amikor Paul Dessau betétdalait adják elő. Meg kell vallani, hogy bár a zenekíséret megszólaltatása a Csokonai Színházban gazdagabb és bőkezűbb – a XVII. kerületben mindössze négy muzsikus ül rendelkezésre: zongorista, dobos, fúvós és harmonikás –, a dalok előadása itt is, ott is kellemetlen kornyikálásnak hat. (Leszámítva azt, amikor a pestiek Yvette-je, Kováts Kriszta áll elő, mert az ő produkciója énekszám benyomását kelti.) Ez az érzés azonban alighanem inkább Dessau teljesítményéhez köthető, mint a most (vagy bármikor máskor) látható-hallható Kurázsi-szereplőkéhez. Akik közül talán a néma jár legjobban. (Már csak azért is, mert szöveget nem kell tudnia. Irigyelheti emiatt a pesti előadás néhány szereplője, akinek ez gond.) A tapasztalatok szerint Kattrin szerepe majdnem olyan hálás, mint a Kurázsié. Esetünkben is jelesül teljesít két fiatal színésznő. Debrecenben Lapis Erika, aki belső csenddel és mély érzelmekkel, szép átéltséggel visz végig Kattrin történetén. (Ügyetlenül beállított azonban a nagyjelenet, amikor a néma lány hol hanggal, hol hang nélkül dobol a tetőn. Igaz, ez a dolog alapvetően problémás. Mert ha Kattrin nagyon lármázik, akkor nem hallani a közben elhangzó szövegeket. Ha meg halkan dobol, akkor tettének nincs értelme.) Pesten Csonka Szilvia Kattrinként majd’ megszólal. Annyi aggódó szeretet és vehemens akarat szorult a kicsi lányba, épp hogy ki nem csordul belőle. Csonka Szilvia lendületes, erőteljes, magával húzó alakítása jelentős erénye a Gózon Gyula Színház előadásának.

A férfiak sereglete egyik produkcióban sem meghatározó, de hát így van ez magában a darabban is. A debreceni Miske László színészi személyisége természetesen épp eléggé markáns ahhoz, hogy súlyt adjon a Tábori pap figurájának, aki megpróbál a Kurázsi mama farvizén evezve révbe érni. A pesti előadás papján, Dóczy Péteren azért szörnyülködöm, mert reverendája alatt harisnyakötőt és szatén melltartót visel. (Továbbá elborzaszt egy nem létező ragozási formulával is, amikor a Szakácshoz fordul: „Ne túrjék ki innét!”) A debreceni Bakota Árpád Szakácsáról az a benyomás: tán kissé fiatal és elmosódó karakterű ahhoz, hogy Dobos Ildikó Kurázsijának választottja legyen. Történetesen ugyanez mondható el Sipos Imre Szakácsáról, aki Horváth Zsuzsa Kurázsijának kegyeit nyeri el – plusz kosztot-kvártélyt – a Gózon Gyula Színházban. Ami a fiúgyermekeket illeti, a debreceni Cservenák Vilmos Eilifje és Szente Vajk Fejője – Ungár Júlia fordításában ez Stüsszit jelenti – mostanra már meglehetősen összefolyt bennem, s tulajdonképpen hasonló irányt vett a két pesti alakítás is, talán mert a Gózonéknál Csőre Gábor – kissé tán meglepően – nyálcsorgatós hülyének játssza Eilifet, míg Zombori Soma kedves mosolyú, együgyű, jóravaló kisebb fiút skiccel fel halványan.

De igazán itt az ideje, hogy kifussunk a két Kurázsi mamára. A debreceni címszereplő, Dobos Ildikó egyszerre szikár és törékeny. Nem hangsúlyozottan férfias jelenség – szoknyát hord, téglaszín farmeringet univerzális övvel –, épp csak megtanulta, hogyan maradjon talpon az élet és a háború viharaiban. Dobos Ildikónak a tapasztalatait tükröző arca, a megtört tekintete, a mélytüzű szeme a legkifejezőbb – különösen akkor, amikor ránk mered, mert nem mer a halott fiára nézni, akinek tetemét felismertetni hozzák elé a katonák –, és természetesen ez az, ami a legkevésbé érvényesül a nagy színpadon, a nézőtér távolabbi pontjairól szemlélve az előadást.

Horváth Zsuzsának – aki némiképp Lenin-fiúi/Lenin-leányi külsőt kapott Szakács Györgyi jelmeztervezőtől – jobbak a lehetőségei, hiszen ő kamaraszínházi méretekben dolgozhat. A végső, pietài képhez – amikor is a halott Kattrint tartja az ölében – még ki is vetkőzhet bőrkabátjából, bőrsapkájából. Horváth Zsuzsa Kurázsiját bölcsebbnek látjuk, mint a brechti figurát, talán mert jó adag öniróniával rendelkezik. Brecht Kurázsi mamája – a drámaelemzők ítélete szerint – nem tanul mindabból, amin keresztülment, s feltehetőleg továbbra is a háború vámszedője marad. (Bár szerintem azt egy pillanatig sem szabadna elfelejtenünk, hogy Kurázsi mama nem csinálja a háborút, csak hasznosítja. Hogy élvezetről még haszonélvezet formájában se essék szó.) Horváth Zsuzsa Kurázsi mamájában ab ovo rengeteg tudás látszik rejleni. Emberekről, embertelenségekről, bűnökről, bűnhődésekről. S ha azt mondom, hogy le a kalappal a színésznő teljesítménye előtt, akkor egyebek mellett, sőt elsősorban arra a gikszerre gondolok, amelynek tanúja voltam. A Gózon Gyula Kamaraszínház – ahol egyébként a névadó fütyülése szólítja a nézőtérre a közönséget – nyilvánvalóan oly szerényen eleresztett, oly esetlegesen működő intézmény, hogy még a kellékekkel (a kellékessel) is simán gond támad. Amikor Kurázsi mama vigaszul odaadná a megtámadott Kattrinnak az Yvette piros cipőjét, a cipő épp nincs színen. Horváth Zsuzsa kotorászik kicsit a ponyva alatt, nem találja. Térül-fordul, keresgéli itt meg ott, de nincs sehol. Végül a színésznő beszéd közben kimegy a színpadról, de rögtön visszatér, kezében egy szatyorral. Ebben van – mondja Kattrinnak –, majd húzd fel később! (Itt jegyzem meg, hogy az a néhány tucat gimnazista, aki e délutáni előadást kifogástalan magaviselettel és figyelemmel végignézte, hibátlanul rajta volt az eseményeken, és már a szatyor antréja előtt is értette, hogy a cipőnek kell következnie.) Ez az áthidaló, csöppnyi zavart sem mutató rögtönzés nem akármilyen színészi lélekjelenlétre vall. Vagyis Horváth Zsuzsában aztán igazán van kurázsi.

Stuber Andrea