Szeretettel, pirongatva

Arról a világról, amelyet Carlo Goldoni vígjátékaiból megismerhetünk, csupán egy nagyon elvakult és konok Pangloss mester állíthatná, hogy minden világok legjobbika. Ha csak a Kávéházat nézzük: abban a fiatalemberek meggondolatlanok, kicsapongóak. Bármikor készek átverni, megcsalni a feleségüket, esetleg egyenesen faképnél is hagyják. Aki meg nem fiatal, azt már a nők sem érdeklik, csak a pénz. Mindenki haszonleső, számító, vagy legalább rosszindulatúan pletykás. Egyetlen jó lélek akad a környéken, de az meg állandóan papol. Meglett férfi létére azt hiszi ugyanis, hogy az embereket rábeszéléssel meg lehet változtatni.

Persze Goldoninak épp az volt a kuriozitása a maga idejében, hogy nem a szalonokból választotta hőseit, hanem a velencei Rialto mögötti kis térről. (Ahol most a szobra áll.) Fontos szerepet is játszik komédiáiban a tér mint helyrajzi egység és mint az interperszonális kapcsolatok színhelye. Goldoni terecskéin mindenféle figurák megfordulnak, nézelődnek csak, vagy beavatkoznak, megtévednek, megtévesztődnek, véletlenszerűen részeseivé válnak az eseményeknek. Együtt alkotnak valami Deákné vászna-szerű anyagot.

A Vígszínház Kávéház-előadásában szereplő terecske lehetőség szerint igyekszik elszakadni velencei mivoltától. A magam részéről azt gondolom, hogy ilyen csúf terecske, mint amilyet Szlávik István tervezett, egy sincs Olaszországban. Ezt itt néhány hangulattalan, betonszerű épület fogja körül. A házakon internacionális feliratok: cafe, panzio, casino. Hátul baloldalon egy oszlop magasodik, amely az ókori időkre utal talán. De az oszlopfőjét vizsgálgatva az is úgy hat, mintha fejjel lefelé állították volna fel, s a talpazatával lázadna az égre. Sem nem dór, sem nem ión, sem nem korinthoszi. Alkalmasint olyan se-se stílusú, mint az előadás.

A színpadkép első pillantásra úgy fest, akár a Vígszínház őszi bemutatójának díszlete, A tévedések vígjátékáé. Akképpen is kezdődik az előadás, mint amaz – életképek felvillantásával. Hajnal van. Esik a hó, a kávéház dolgozói fázósan készülnek a nyitásra. Egy munkás falfúróval követ tör a téren, néhány kockakövet már ki is mozdított a helyéről. Ez a kőkupac fontos szerepet tölt majd be a produkcióban, ugyanis emögé telepítették a súgólyukat, amely a második előadáson még nélkülözhetetlennek bizonyul. Az első rész kínos tempótlanságában, gyakori unalomba fulladásában alighanem meghatározó a szövegtudás bizonytalansága. Egy Kern András – Harkányi Endre dialógus például annak jegyében zajlik le, hogy a két színész lassan, óvatosan köröz, s párbajozik első vérizzadásig. Próbálják egymást végszóval eltalálni.

A második rész olajozottabban megy, bár abban is akadnak fennakadások. Feltűnő zökkenés például az a betét, ahol Valló Péter rendező zenére történő, kergetőzéses-üldözéses bohózati eseménysort szervez a cselekménybe. S ebben a társulat tagjai – tisztelet a kivételnek – éppúgy nem jeleskednek, mint ahogy a Shakespeare-vígjátékban Eszenyi Enikő hasonló kívánalmainak is csak elvétve feleltek meg. Már A tévedések vígjátékánál is megállapíthattuk, hogy az ilyen típusú mutatványokhoz a mozgáskultúra magasabb szintje, jelentősebb fizikai felkészültség, vagy legalább sokkal komolyabb begyakorlottság szükséges. Természetesen Valló Péter színrevitele nem mozgásszínházi babérokra tör. Ez egy felületesen maira maszkírozott, mérsékelten mulatságos komédia jelentős hézagokkal, kisebb-nagyobb üresjáratokkal. Az általános állapotokról vázol fel sötét tónusú képet, s kapóra jön, hogy a főhős, a Kern András játszotta Don Marzio darab végi hozzávetőleges bukása pont egy „besúgási” esettel függ össze. Erre rátűzhető néhány ügynökügyes beszólás, miközben Don Marzio levonul a színpadról – a nézőtér felé. Mint afféle anti-Alceste (A mizantrópból), elhagyja saját közegét. Átvonul a miénkbe, a nézőtéribe, ha ugyan nem egyenesen a mi társadalmunkba. (Ekkor észrevételezzük csak, hogy ez a szemüveges Don Marzio a laza fekete zakójában, hosszú kötött sáljával nyugodtan beülhetne a jelenkori Magyar Televízió stúdiójába valamelyik értelmiségi vitaműsorba.)

A Vígszínház Kávéház-előadása nézői szempontból nem különösebben kellemetlen, de az mégis riasztó, hogy pályakezdő fiatal, tehetséges színészek vergődnek benne. Az idősebbek elvannak, mint a befőtt. Reviczky Gábor rendelkezésünkre bocsátja a szinkronhangját, s gazdag, ámbár kimerített mimikai készletéből hozzátesz egy-két széles grimaszt. Kern András a maga megszokott formáját hozza, s kifejezetten elégedett. Legalábbis ez látszik rajta, amikor a tapsnál megfontolt léptekkel és magabiztos mosolyokkal járkál ki és be. Harkányi Endre végre egy igazi főszerepben domboríthatja ki jóságát. Az ifjabbak közül Kamarás Iván határozottan talpraesett. Felmérte a helyét a Szent István körúti közegben, és be is tölti azt. Eugenióként szerepformálással tüntet: eljátssza a figura báját és gyarlóságát. Nagyon kifejezően tud felénk fordulni, szemében kedves esengéssel, arcán gyerekes duzzogással. Eugénióját jó adag naivitással és csöppnyi iróniával szerelte fel. Épp csak a leküzdhetetlen játékszenvedélynek nincs semmi nyoma Kamarás alakításában. (Annak, ami a hőst a kártyabarlangba űzi újra meg újra. Annak sem.) Pindroch Csaba szintén kellő színpadi rutinnal rendelkezik ahhoz, hogy ne akadjon fenn, ha egy laza szélhámost kell kiállítania. Hozzá még ügyesen járatja ujjai között a kártyát, mivel Leandro egy pályaelhagyó könyvelő, aki átképezte magát sipistává. (Neki oszt tanácsokat Kern András fékezhetetlen nyelvű Don Marziója „szeretettel, pirongatva”.)

Hogy a színészek dolga talán nincs megnyugtatóan elrendezve ebben az előadásban, az leginkább a lányokon látszik. Ahogy Cseh Judit. e.h. Placida szerepében folyton szaladgál, sietősen szedve hosszú lábait, az némi színészi tanácstalanságra utal. Danis Lídia Lisauraként álldigál egyik-lábáról a másikra az erkélyen, miközben egyre szélesedő mosolya szinte odafagyni látszik az arcára – ez színészi magára hagyatottságot sejtet. Az pedig, ahogy a Vittoriát játszó Szamosi Zsófia rendre belebicsaklik a családi pertpatvarokba, sűrűn fogva hamis hangokat, már szinte kétségbeesésről árulkodik.

Persze a színészet nem méznyalás. (Ismeretlen magyar színész mondása a XXI. századból.) Az alkotói szenvedésnek megvan a maga helye és szerepe a pályán. Ámbár nem valószínű, hogy egy Goldoni-vígjáték előadásában kellene kicsúcsosodnia.

Stuber Andrea