Szeretetszolgálat

– Sok munkája fekszik ebben a Kakuk Marciban?

– Tőlem szokatlanul visszafogott vagyok a szerepben. Eleganciával szerettem volna kifejezni azt a morált, amelyet Tersánszky hőse képvisel. Voltaképp abban van sok munkám, hogy ne legyen sok, amit csinálok. Engem már a főiskolai osztálytársaim is – akik mindegyikünknek adtak valamilyen harmadik nevet – úgy hívtak, hogy Vida Péter Sok. Mert belőlem a próbák során általában faragni kell, lenyesegetni abból, amit csinálok. Ha jól emlékszem, egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy rendező kevesellte, amit mutattam, és ez Csiszár Imre volt, amikor Háy Gyula Isten, császár, paraszt című drámáját vitte színre Szolnokon. Meg is hökkentem rajta.

– Habsburg Frigyest játszotta akkor, emlékszem, bár nem volt különösebben emlékezetes előadás. Feltehetőleg a szolnoki közönség kedvencévé sem a Háy-szerep tette.

– Játszottam operettek táncoskomikusait meg mindenféle tréfás fickókat. De az nagyon változó, hogy kinél miben volt sikerem. Hódmezővásárhelytől Gyöngyösig terjednek a szolnoki színházbérlettel rendelkező emberek, s néha a legváratlanabb városokban és helyeken találkozom nézőkkel, akik felemlegetik valamelyik alakításomat. Előfordul néha, hogy valaki nem a Mágnás Miskát, a Lili bárónőt vagy a Marica grófnőt hozza fel, hanem az Üvöltő szelek harmadik felvonásában tetszettem neki egy kis drámai szerepben. Most, hogy a Nemzetiből visszajárok Szolnokra kakukmarcizni, már-már zavarbeejtőnek érzem, hogy mennyire kedvel és vár engem a város közönsége. Nekem itt a nézők szeretetét nem elnyernem kell, hanem megszolgálni. Volt már, hogy az első mondatom után fogadótapsot kaptam. Pedig az jószerével csak Sebestyén Évikének jár ki, aki évtizedek óta játszik ezen a színpadon.

– Vázolom az eddigi pályáját: a főiskola után Miskolcon töltött két szezont, majd Szolnokra szerződött, s onnan néhány évad múltán Pestre jött a Nemzetibe. Mindkét vidéki városban imádta a közönség, s olyan főszerepeket játszott el, amilyenekhez hasonlókat a Nemzetiben nemigen fog kapni. Mi motiválta a váltásait?

– Az ember mindig igyekszik jobban szerződni. Ahogy autót is általában felfelé cserél. Nálam az képezte a mérlegelés tárgyát, hogy a következő helyen mit fogok dolgozni, kivel, mennyiért, és kiadnak-e vendégnek, amikor az elfoglaltságom ezt megengedi. Miskolcról Szolnokra a Szentivánéji álom Puck-szerepe csábított el. A Nemzetiben az első szezonban A vihar Calibanját játszottam. Ahhoz képest persze nem mondom, hogy boldog voltam tavaly, amikor értesültem az idei évadban rám váró feladatokról. Két kis szerepet bíztak rám: a III. Richárdban Ratcliffet és a Farsangban a csendbiztost. De úgy gondolom, hogy a Nemzetiben bizonyos vetésforgó működik, és legközelebb majd nagyobb rész jut nekem a munkából. Ráadásul nem minden előny mérhető szereppel, szerepmérettel. Volt például az évad alatt házon belül egy kurzus, amelyet Valló Péter vezetett. Ennek keretében Racine-nal foglalkoztunk, cincáltuk a szövegeit. Ebből rengeteget lehetett tanulni, és nagyon élveztem is. Van bennem igény új meg új szakmai információk befogadására.

– De a vetésforgó, amelyet említett, éppen az nem látszik működni a Nemzetiben. Jóllehet a társulatnak számos erős férfiszínésze van, mondjuk például Kaszás Attilára vagy Rátóti Zoltánra két-három évad alatt sem került sor. Mintha csakis Kulka Jánosban és László Zsoltban gondolkodna a vezetés, folyton rájuk terhelik a főszerepeket.

– Akkor én mit kívánjak? Hiszen Sinkó Lászlónak sem könnyen találnak méltó feladatot. Azt azonban látom, hogy a következő évadban fontosabb szerepeket játszom majd, mint a most zárulóban. Nem mintha a III. Richárd Ratcliffjét lebecsülném. Hiszen Valló Péter rendezőnek volt elképzelése erről a figuráról, s én annak megfelelően, jelentést hordozóan, tartalmasan igyekeztem eljátszani. De az biztos, hogy a jövő évi feladatom nagyobb lesz Valló Péternél is –  Az élet álomban Clarint játszom –, s A bunda Írnoka Verebes István rendezésében szintén igen jó munkának ígérkezik. A szabad hónapjaimat pedig mind a miskolci, mind a szolnoki színházigazgatóval tudatom, hogy ha úgy gondolják, hívhassanak játszani.

Stuber Andrea