Levelező tagozat

Réczei Tamás kihívta Christopher Hamptont, és alulmaradt vele szemben. Christopher Hampton amerikai drámaíró ugyanis készített Choderlos de Laclos zseniális levélregényéből egy színpadi változatot, amely Magyarországon is többször közönség elé került már. Mondhatni: bevált. (Hampton írta egyébként a Stephen Fears rendezte kitűnő film forgatókönyvét is. Tudják! A rizspor színű Glenn Close és a végtelenül vonzóan bandzsító John Malkovich.) Hampton a maga verziójában jelzi, hogy a történet a könyvben levelekből bomlik ki, de a cselekményből színpadi helyzeteket teremt. A székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában bemutatkozó Réczei-adaptáció viszont erősen ragaszkodik a levelezési formához. Ebből két jelentős hátrány származik. Az egyiket a közönség sínyli meg, a másikat a színészek – legalább szolidárisan, együtt senyvedünk.

Az előadás elején huzamos ideig nem lépnek kapcsolatba egymással a szereplők, hanem leveleket írnak. Ennek az a formája (zömmel, de nem mindig), hogy egy-egy asztalnál ülnek, papír fölött, tollal a kézben. Miközben hangfelvételről mondják a levél szövegét. Ez maga a káosz a művet nem ismerő néző számára. Van olyan pillanat, amikor a színpad különböző pontjain négy színészt láthat levelező pozícióban, amint irományából citál élőben vagy felvételről. Követhetetlen, hogy ki kinek ír mit. Még a regénnyel közelebbi, sőt meghitt viszonyban lévő néző számára is sokáig kuszának és áttekinthetetlennek tűnik, amit Réczei munkája nyomán Szurdi Miklós rendező markos kézzel színpadra tett.

Nem könnyű a színészeknek sem, akiknek a levelek hangos bejátszása alatt (zömmel, de nem mindig) némán kell jelen lenniük. A Merteuil márkinét játszó Fehér Annának például rendre az a hálátlan feladat jut, hogy miközben sorait hallgatjuk, neki be kell jönnie a színpadra, de sem szövege, sem tennivalója nincs. Míg velünk együtt hallgatja magát, általában kedves, kifejező arcocskákat vág, és mutatós toalettben – jelmez: Fekete Monika – kecsesen illeg-billeg, mórikálja magát. A Valmont vicomte-ot megformáló Gazdag Tibor ugyanezeken a helyzeteken férfias hévvel, zabolátlan lendületességgel igyekszik áttornászni magát.

Az előadás kevés esélyt teremt Fehér Annának és Gazdag Tibornak arra, hogy akár csak valamicskét érzékeltessenek a két főhős formátumából. Egy bomló-romló korszak hősei ők – az 1700-as évek végi, a forradalom előtti Franciaországban vagyunk –, akik szerelmi praktikákban és intrikákban bontakoztatják ki tehetségüket. Aljasságukkal, gátlástalanságukkal, súlyos erkölcstelenségükkel kivívják elborzadásunkat. De fantáziadús szellemi párbajuk eleganciáját, mesterkedéseik leleményességét nem tagadhatjuk meg tőlük.

Élményszegény este az osztályrészünk. (Legfeljebb a meztelen női testek látványa vigasztalhatja az erre fogékony nézőket.) A siófoki kultúrház szerény lehetőségű, mégis készséges, rokokósan díszített színpadi terében – díszlet: Perlaki István – tisztes helytállást tanúsítanak a színészek. Xantus Barbara ingadozó önfegyelmű, dúlt keblű Tourvelné, Szakács Eszter feszes tartású, ép érzékű Rosemonde-né. Csizmadia Ildikó tehetséggyanúsan tévelyeg Cécile Volanges igenjei és nemjei közt, miközben meglehetősen bájos is. Ez utóbbit már csak azért is fel kell írnunk a kéménybe, mert a bájt bajos eljátszani. Az vagy van, vagy nincs.

Stuber Andrea