A dohánybolt ártalmasságáról

Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek

Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek (veszprémi Petőfi Színház, Latinovits Zoltán Játékszín)

Fordította: Nemes Nagy Ágnes.

Koreográfus: Jurányi Patrik. Díszlet, jelmez, rendezés: Korognai Károly

Szereplők: Baj László, Deme Róbert, Főző Ditta, Keresztes Gábor, Kolti Helga, Koncz Eszter, Koscsisák András, Kőrösi Csaba, Máté P. Gábor, Módri Györgyi, Palásthy Bea, Topolcsányi Laura.

Voltaképp megható és mulatságos, ahogy A szecsuáni jólélek című színdarab kezdődik. Avval a szerzői megjegyzéssel ugyanis, hogy „A történetben szereplő Szecsuán tartomány, amely mindazon helyeket képviseli, ahol ember embert kizsákmányol, ma már nem tartozik az ilyen helyek közé.” Bertolt Brecht ezen eligazítása egészen úgy hangzik, mintha a XX. századi szerző azt gondolta volna, hogy az ilyen helyek az idő múlásával mind kevesebben lesznek, a végén el is fogynak, mint a gyertyaszál. Most viszont úgy áll a dolog, hogy jószerével mindenhol ez van. Ez, amit a múlt században kapitalizmusként emlegettünk.

A különböző – és különböző című – Szecsuáni-bemutatók változóan viszonyulnak a megjelölt helyszínhez. Van, amikor bevonják az előadás külsőségeibe a Távol-Keletet, van, amikor nem. Átmeneti esetben egy kicsit. A veszprémi Latinovits Zoltán Játékszínben a díszlet hordozza magán a kínai motívumokat, olyannyira, hogy talán egy egész regényt kitevő kínai írásjel található a falakon, polcokon, zsákokon, zacskókon. A rendező Korognai Károly tervezte színpadképen az üzleti jelleg uralkodik el, mármint Sen Te dohányboltja, amely mintha a világ határaiig tágulna ki. Körben a falakon faállványok, fapolcok. (Mint egy nagy ruhatár a zsákocskáknak.) A plafonról is kisebb-nagyobb zsákok lógnak le himbálózva. Eleinte dohányt képzelünk beléjük, azután pénzt, de a fináléban, amikor lezúdul a tartalmuk, kiderül, hogy rizzsel vannak tele. Talán nem is volna ez a dekoratív zárózuhatag olcsó slusszpoén, ha az egyik Istent játszó szereplő nem fűzné hozzá a zsák kilyukasztásához, Sen Te panaszszavai után megvetően: rizsa! Ez a momentum – és még több másik – arra utal, hogy Korognai vagy nagyon vonzódik a tetszetős teátrális pillanatokhoz, vagy pedig egészen biztosra akar menni kósza gondolatainak nyomatékosításában. Az ilyen, kétes – vagyis kétféleképpen megítélhető – rendezői megoldások közé sorolom azt is, hogy a játék elején a tizenkét szereplő keleti harcművészetet imitáló mozdulatokkal sasszézik keresztbe-kasul a színen. Tán hogy azok is el tudják helyezni Szecsuánt, akik a kínai írásjeleket távolról sem ismerik. Az előadás végén megismétlődik a harci játékos mozgolódás. Nem zárhatjuk ki tehát, hogy esetleg a Magyar Shaolin Központ testi-lelki foglalkozásának keretében tekintettük meg a brechti példázatot. Persze csak ha okvetlenül összefüggéseket keresünk az egymás után sorakozó jelenetek között. Ez esetben érhetnek meglepetések bennünket, amíg lezajlik a veszprémiek formás, hangulatos, gördülékeny és hatásosan működő produkciója.

Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a Nemes Nagy Ágnes fordította színdarab valószínűleg átesett néhány fontosnak mondható, tendenciózusnak tetsző dramaturgiai változtatáson, még ha erre a színlap nem is utal. Elhangzik néhány ismeretlen passzus, amelytől a mű bizonyos szereplői – akikkel amúgy is az a baj, hogy nem jók – még rosszabbak lesznek. Mesélnek például egy történetet Jang Szunról, az állástalan repülőről, miszerint ejtőernyővel kiugrott az általa vezetett, zuhanó gépből, az utasok pedig bent égtek. A család egész vagyona ráment, hogy kimentsék a fiút a bajból. Ebből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Sen Te szerelme nem pusztán linkóci léhűtő, aki az általános munkanélküliség ártatlan áldozata, hanem konkrétan a börtönben lenne a helye, s ez némiképp átértékeli főhősnőnk párválasztását is. Hasonlóan kriminalisztikus irányt vesz Sui Ta, amikor a pékhez küldött fiú epizódjánál nem szemlélője, rosszallását kifejező tanúja a bolti lopásnak, hanem egyenesen bevádolja a fiút, jóllehet maga hozatta vele a kenyeret, s pénzt is ő adott a vásárlásra. Sui Ta, a kármentésre „szerződtetett” nagybácsi tehát túllépi hatáskörét: nem csupán avval foglalatoskodik, hogy felszámolja a Sen Te jóságából és jótékonyságából eredő veszteségeket, hanem a saját, nem létező szakállára is kíméletlen, ártó és tisztességtelen. Ténykedését innentől kezdve nem értelmezhetjük úgy, mint szükséges rosszat, amely segíti megvalósítani a jóság szándékait. Nem a kapitalizmus, a kizsákmányolás, a „homo homini lupus” elve látszik itt indokolni Sui Ta működését, hanem a világ általános elaljasodása, az erkölcsi érzék teljes kiveszése. És ezúttal nemigen lehet kivétel maga Sen Te sem, hiszen épp ő az, aki már-már l’art pour l’art gonosz egy maffiózó szintű nagybácsi álruhájában. (De hogy szóvá tegyek valamit, ami kilóg, még ha ez a darabbéli isteneknek nem is tűnik fel: akad jólélek Szecsuánban akkor is, ha esetleg Sen Tét – mint valami horrorfilmben – végleg felfalná a belőle kinövő Sui Ta. Ott van még a Szőnyegkereskedő, aki öreg is, szőnyegkereskedő is, mégis felkínálja önzetlen segítséget a bajba jutott Sen Tének.) Mondani sem kell talán, hogy itt Vang vízárus nem szavalhatja el a kétségbeesetten optimista kicsengésű epilógust. Sen Te és Jang Szun ölelésben forrnak össze a rizsesőben, ez a befejezés.

A darab szövegén esett apróbb változtatások nem hatnak rendszerbe foglaltnak és következetesen végigvittnek, mindazonáltal kissé odébb tolják a morálfilozófiai fővonalat. A brechti elképzeléstől és szándéktól lép el a színrevitel akkor is, amikor, meglepetésre, mellőzi a dalokat. Ez okozhat némi csalódást mondjuk a Dal a nyolcadik elefántról című szám kedvelőinek, ugyanakkor hozzájárulhatott ahhoz, hogy a produkció ritmusa szinte kifogástalan.

A veszprémi előadás három istene mintha turistacsoporttal érkezett volna Szecsuánba a Föld Tours iroda szervezésében. Talán egymás mellé szólt a helyjegyük, így kerültek össze. Színes, üde, kellemes színfoltja a produkciónak ez a triász. A bölcs mosolyú, higgadt, napernyőjével játszó Palásthy Bea a vezéregyéniség. A pálcát lengető Topolcsányi Laura pikírt istennőt alakít, aki mindenhez fűz egy-egy kétkedő vagy rosszmájú megjegyzést. Ők ketten jól szórakoznak a Keresztes Gábor által megformált, mulyább istenkollégájukon. Valamennyien feltűnnek más szerepben is, s ezenközben esetleg halványan visszautalnak magasabb rangú „főállásukra”. Palásthy Bea elegáns Mi Csü háztulajdonosnőként rögtön szemet vet Sui Tára, s mérsékelten dekoratív vonulásokkal, csukott piros esernyőjét maga után húzva igyekszik a férfinek hitt nő figyelmét felkelteni. Topolcsányi Laura a pilóta anyja, Jang asszony szerepében aggodalmaskodik átütő alt hangon a stornírozott lakodalomban. Keresztes Gábor pedig bizonyára ott tolong a Sen Tét pumpoló csapatban, de rá személy szerint nem emlékszem.

Annál emlékezetesebb viszont Deme Róbert, aki egy szép, feszült, koncentrált önakasztási kísérlettel mutatkozik be Jang Szunként, majd az erősebben megvilágított második részben alaposabban is kifigyelhetjük, hogy kedvesen léha, sármosan könnyelmű fiúból miként válik tanulékony karrieristává. Ráérő idejében pedig Deme is beáll elbambított arckifejezéssel a szecsuáni pórnép soraiba, Baj László, Főző Ditta, Koncz Eszter, Koscsisák András, Kőrösi Csaba, Máté P. Gábor és Módri Györgyi mellé. A majdnem végig jelenlévő, fregolizó színészcsapat egyfelől dicsérhető odaadó munkájáért, másfelől viszont színésztechnikailag fektethetett volna többet a figurákba. (Példának okáért: ha Topolcsányi Laura pantomimes színvonalon tud sétálni egy álltó helyében, akkor istenpartnereinek is jobban be kellett volna gyakorolniuk a helybenjárást. Vagy: ha Máté P. Gábornak és Baj Lászlónak is kijut az a feladat, hogy idős embert formáljon meg, s mindketten Parkinson-kóros, reszkető kezű öreget játszanak, akkor ez úgy hat, mintha egyetlen színészi eszközük volna, amelyet a takarásban kollegiálisan átadtak egymásnak. Abban meg van valami bizarr, hogy Módri Györgyi pontosan úgy mondja: Sen Te, mintha Jentét, a házasságszerző asszonyt szólongatná a Hegedűs a háztetőnből.)

Az előadás talpköve természetesen Kolti Helga páros alakítása. Nem szívesen jegyzem meg, de muszáj: látatlanban megkérdőjelezhető, hogy A szecsuáni jólélek kettős főszerepe a színházvezetőre van osztva. Kétféle gyanúnk is támadhat. 1. Az igazgatónő talán nem elég jó színésznő ahhoz, hogy saját színházán kívül rábíznák ezt a rendkívüli feladatot. Az igazgatónő esetleg nem elég jó igazgató, ha nem szerződtetett egyetlen olyan színésznőt sem, akire kihozhatná Brecht darabját. Az előadás azt mutatja, hogy e helyütt valóban Kolti Helga hivatott arra, hogy Sen Tével és Sui Tával birkózzon. Sen Teként darócszerű zubbonyban és nadrágban, afféle Ma Ce-tung jelmezben áll elénk, enyhe előrehajlással a tartásában, nyitott, csodálkozó arccal, tisztán csengő hangokkal. Sui Ta képében elegáns öltönyt, kalapot és napszemüveget visel. A kalap és a napszemüveg régi, jól bevált fogás – Törőcsik Mari, Pogány Judit, Udvaros Dorottya is hordta a nagybácsi szerepében –, ámde inkább Sen Te-párti, mint közönségbarát megoldás. Fedi, eltakarja a színésznőt, és nemcsak a szereplők elől rejti az arcot, hanem mi nézők is keveset látunk belőle. (Nem segít ezen – talán inkább sőt –, ha Sui Ta szerepéből Kolti Helga olykor látványosan kiejti Sen Tét, hogy egy-egy pillanatra megmutassa, mit érez a nő, amikor férfi a férfival helyzetben kell tárgyalnia szerelmével.)

Ahogyan Sen Tén a darab folyamán eluralkodik Sui Ta – pedig mindig utoljára és kis időre akar csak jönni, végül mégis ő van többet jelen –, úgy uralkodik el Kolti Helga alakításán a kitalált rokonba beleszorult Sen Te gyötrelme. Inkább fizikai, mint lelki szenvedés ez. Talán nem is több a terhességgel járó kényelmetlenségnél, elnehezülésnél, gyengélkedésnél. Mégis kifejezi, hogy ami van, az nem pusztán személyes gond, magánbaj, egyéni szocprobléma, hanem valami általános rosszullét. Rosszul lét.

Stuber Andrea