Megmondja valaki

Madarak jönnek, madarak jönnek, halálesőt permeteznek… – evvel szokott kezdődni a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című színdarab előadása. Mivel ez a darabindító Presser-Adamis szám, a Valaki mondja meg első sora. Szolnokon a nyitóképben különös madárrajt látunk gubbasztani a díszlet meredeken lejtő emelvényén. Egyelőre csak baljós hangulatú látványelemként fogjuk fel a sötét szárnyaikkal tollászkodó szereplők csoportképét, de e vizuális jel – meg az ezt követőek többsége – előbb-utóbb értelmet nyer az előadásban. Akkor, amikor a véres, levágott szárnyak az áldozatok képviseletében a földön maradnak. Vagy amikor utólag úgy érezzük: azok a madarak ott az elején a véget várták, hogy keselyűként eltakaríthassák a halottakat.

Jelentem: Szolnokon értelmet nyer a zenés mű, amely Szikora János rendezésében nem pusztán lelkes színpadi ugrabugrálás két remek Presser-szám között (és alatt), hanem ésszerű ajánlat Déry Tibor kusza kisregényének színházi megérzékítésére. Amit mint munkahipotézist, a magam részéről melegen üdvözlök akkor is, ha a rendezői elgondolás némely ponton vitatható vagy talányos – mint például a befejező tablókép a felnőtt, konszolidálódott, konformizálódott egykori (nyugati?) fiatalokkal s a radikálisan lázadó, önmagát felgyújtó (keleti?) újfiatallal –, és az előadás színészileg nem eléggé átütő.

A szolnoki verzió nem ugyanazt meríti az író művéből, mint amit az elmúlt harminc év bemutatói. Szikora koncepciójában az amerikai popfesztiválon – illetve Eszter tudatában – összefolyik múlt és jelen. A tömeg és a drog olyan hatást gyakorol hősnőnkre, hogy elmosódik számára a kép: a pokol angyalaiból gépfegyveres nyilasok válnak, a koncertközönség bávatag, belőtt dülöngélői pedig kivégzett zsidókként dőlhetnek el bármelyik pillanatban. Eszter montanai történetéből – kis túlzással – egy Holocaust-film bontakozik ki a színen. Ezt a látomást Szikora értelemszerűen képekben fogalmazza meg, szakszerűen keltve érzelmi hatásokat.

A történet elbeszélésének módja a részleges flashback. Az idős (és járóképtelen) József, valamint a középkorú, ámbár öregasszonyos Beverly dokumentumfilm-bejátszásban idézik fel az egykori eseményeket. (S egyben megelevenítik egykori énjüket.) Petridisz Hrisztosz hozzávetőleg egy korengedményes nyugdíjas imidzsével bóklászik a hippik közt, a feleségét keresve. Az Esztert vendégként játszó énekesnő, Fekete Linda színészi eszközök híján lágyságára, puha nőiességére hagyatkozik. Keményen leckét ad viszont kollégáinak éneklésből a két vendég, a musical szakon idén végző Peller Anna (Beverly) és Nádasi Veronika (Marianne). Meglehet, az ő feltűnően öntudatos fellépésük is hozzájárul ahhoz, hogy a szolnoki közönség a zenés darabnak kijáró lelkesedés helyett hűvös, szinte ingerült értetlenséggel fogadja a Popfesztivált. Jóváírjuk viszont, hogy amikor Nádasi Veronika előadja a Tovább él a nap kezdetű számot, akkor a nézőtéri mérőműszerek határozottan jelzik a hidegnek hátakon való futkosását.

Stuber Andrea