Megszüntetve megőrizni

Ül az asztalnál férj és feleség. Végleg és helyrehozhatatlanul megromlott a házasságuk. Levest esznek, vörös bort isznak, és közben nem bírnak egymásra nézni. Nem tudták megőrizni a szerelmüket, de elveszíteni sem képesek. Mindannyian tisztában vagyunk avval, hogy ez itt az utolsó vacsora. Tudja Pálffy Tibor szikár, zárt, megviselt arcú Othellója, és tudja Kicsid Gizella fedetlen vállúvá védtelenedett Desdemonája, aki elszánt daccal hozza be a hercig hálózsákot, amely halottas nászágyként funkcionál majd. Ez a Desdemona kézen fogva vezeti nyoszolyájukhoz az urát, lefekteti, erotikusan ráül, majd maga helyezi saját nyakára a markos férfikezet. Ez az Othello a tett után legördíti magáról a holttestet, feláll, odamegy a harangkötélhez, és feszes eleganciával felköti rá magát.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Othello-előadásának utolsó képében úgy szól a nem létező harang nem létező hangja – amint az akasztott embert fel és le rángatja a kötél –, hogy szinte beleszakad a dobhártyánk. A végső jelenet mellbevágóan, gyomorszűkítően, torokszorítóan fejezi be egy szerelmespár történetét. (Jóféle nézői rosszullét ez.) Pálffy Tibor reneszánsz alaknak látszó Othellóját és Kicsid Gizella Hófehérke-szerű Desdemonáját lebírhatatlan vágy, már-már fizikai erő, mágneses vonzás hajtotta egymáshoz. Megigéződtek illattól, kisugárzástól, testi közelségtől. Némán is értették egymást hang nélküli szavakból, násztánci mozdulatokból, tangólépésekből. Ilyen sodró erejű, határtalan, titkokkal teli szerelmet ritkán sikerül színpadról megsejtetni a nézőkkel. De még ennek is az a vége, hogy vége. Talán nem is lenne szükség a tragikus fejleményhez Váta Lóránd szolgalelkű bohóc-Jágójának ármánykodásaira. Nem múlhat ez a dolog ócska kis kendőhistórián, átlátszó trükkön, szemenszedett hazugságon. A hiba alkalmasint a kapcsolat tökéletességébe van belekódolva. A felek mintha megijedtek volna attól, hogy ekkora boldogság már nem is lehet igaz. Innentől csak egy lépés, hogy Othellóból a döntő pillanatban – Jago valószínűtlen vádjának elhangzásakor – kishitűség törjön elő. És hogy Desdemona büszkébb legyen annál, mintsem magyarázkodni kezdjen.

Sok minden van még ebben az előadásban: érdekes meg érdektelen dolgok, kongó jelenetek meg túlterheltek, ügyes és ügyesebb megoldások. Akadnak gyönyörű képek – például amikor Jago és Emilia (Péter Hilda) bizarr családi kettőse közben a harangkötél tetejéből kavicszuhatag ömlik a színpadra. Vannak itt muzeális értékek is. A velencei tanács tagjait sötét öltönyös, nyakkendős szeniorok játsszák. (Ülésükön Jago pincérkedik, s az urak távoztával összeöntögeti magának a poharak alján lötyögő konyakmaradékot.) A „tanácselnök” szerepét megformáló Kőmíves Mihály érdekes időutazásra visz bennünket. Színészi modora, öblös szövegmondása, erős mimikája, nagyívű gesztusrendszere kicsit olyan benyomást kelt, mintha XIX. századi előadást látnánk, mondjuk id. Lendvay Mártonnal a címszerepben.

De Bocsárdi László rendezése mindenekelőtt Othello és Desdemona szerelméről szól. Arról a féktelen szenvedélyről, amely belezuhant a saját, tátongó mélységébe. Ott is pusztult, egyetlen túlélő nélkül.

Stuber Andrea