Szerepcserebere        

A veszprémi Petőfi Színház Ők heten – Brémai muzsikusok című előadása kicsit olyan, mint a Sikoly II. vagy A cápa III. A történet folytatódik. A dramaturgia a régi, a figurák visszatérnek, bár a szereplők nem feltétlenül ugyanazok, akiket megismertünk az első részben. (A cápák esetében mindegy is. Egyik olyan, mint a másik – véres szájú.) Színházban ez még abból a szempontból is roppant előnyös, hogy a díszlet és a jelmezek – esetünkben: Nagy Viktória színpompás munkái – újrahasznosíthatók, ami nyilván nem elhanyagolható költségcsökkentő tényező.

A produkciót rendező Palásthy Bea a Titkos dalok Micimackótól és barátaitól című, tavaly bemutatott mesedarabban vonultatta fel ugyanezt a társaságot: az ügyes és fesztelen Telegdi Kamillát szemüveges, kertésznadrágos Róbert Gidaként, Máté P. Gábor kerek képű, csodálkozó mosolyú, szeretnivaló Micimackóját, Topolcsányi Laura hosszú lábú, karakteres mozgású Nyusziját, Deme Róbert kisportolt alakú, szép szemű Tigrisét, Baj László melankolikus Fülesét, valamint a többi, jól ismert Milne-hőst. Nyuszi barátai (és üzletfelei) közül a fent megnevezettek fogták magukat, és átvonultak ebbe az újabb veszprémi produkcióba, ahol ezúttal a Grimm testvérek meséjén, a Brémai muzsikusokon alapuló történetet adnak elő.

A szerepváltást csak kitalálni kellett, a megvalósításához nincs is szükség nagyon sokra. Máté P. Gábor Micimackója Kakas-jelmezt húz, és igen meggyőzően testesíti meg a házi szárnyast. Topolcsányi Laura nyúlfarknyi, pamutgombolyagnyi farkincáját hosszabbra cseréli, s mozdulataival a Nyuszi helyett a Cicát idézi. Deme Róbert Kutyaként a barna kezeslábassal együtt néhány kilót is felszed magára, és maró gúnnyal ad hangot zsigeri macskaellenességének. Baj László megőrzi szamári pozícióját, és nevetgélés címén tökélyre fejleszti az iázva nyerítést. Négyükhöz csatlakozik két, leselejtezett bohócbaba: Kőrösi Csaba operetten iskolázott, kóchajú figurája és Koscsiscsák András bábmozgású, szépen a semmibe meredő, világtalan szomorú bohóca. E hét tagú csapat járja be a kissé tán elnyúló második rész alatt a világot, hogy zenét szerezzen. (Mármint nem úgy, hiszen a komponista ezúttal is Horváth Károly, akárcsak a Micimackó-produkció esetében.) Vándorlásaik közepette a kalapjukba gyűjtik a muzsika hangjait, hogy a végén derűs, zenés finálé kerekedhessen.

A veszprémiek gyerekdarabjának fővárosi vendégszereplésére a Thália Színházban került sor, egymás után két előadásban. Ének, tánc, sürgés-forgás dús, vastag állatjelmezekben, kiszámíthatatlanul reagáló közönség előtt. A produkció tanulságos példázat, nem csak a mese vonatkozásában. Aki elég elöl ült, felülvizsgálhatta azt az elképzelését – már ha van neki ilyenje –, hogy a színjátszás móka, kacagás, fürdőzés a fényben, lubickolás a sikerben. A színjátszás kemény, nehéz, felelősségteljes csapatmunka. A veszprémiek odaadással, becsületesen, lelkiismeretesen végezték. Ráadásul volt hozzá őszintének látszó mosolyuk a gyerekközönség számára az első perctől az utolsóig. Tiszteletem.

Stuber Andrea