Országúton

Beszélgetés Méhes Lászlóval 

– A Három testőr az első rendezése a Szent István körúton.

– Nahát, tényleg! Nem gondoltam erre. Talán mert az ember számára természetes közeg az otthona. (Hm… Ez még csak az első válaszom, és máris milyen nagyképűen hangzik. Ez a gondom az interjúkkal. Olvasva úgy tűnhet, hogy valaki nagy mellénnyel okosságokat hirdet, az meg nem látszik, hogy közben dadog, tévován néz és bizonytalanul gesztikulál hozzá.) De hát huszonegy évig voltam vígszínházi színész. Ma is az lennék, ha nem jöttek volna sorban a rendezői feladatok, amelyek időrendben mindig megelőzik a színészi felkéréseket. 2002-ben úgy döntöttem, nekivágok az ismeretlennek. Máig jóleső érzéssel gondolok arra, hogy Marton László igazgató megértő és nagyvonalú volt. Azt mondta, ha nem jön be nekem ez a dolog, bármikor visszajöhetek.

– De bejött. A vígjátékok és zenés darabok szakembere lett.

– Már-már ésszerűtlenül sok energiát fektetek bele egy-egy kicsi vígjáték színrevitelébe. Belehalok, ha nem tudok kitalálni hozzá valamit, amitől működőnek érzem. Az előadás, amely végül megszületik, nem mindig jó, de bizonyos ízléshatáron belül van. (Kicsit dadog.) Ezt, úgy látszik, értékelik azok a színházi emberek, akik arról döntenek, hogy kik rendezzenek. Időközben főrendező lettem a József Attila Színházban, ahol izgalmas és felelősségteljes feladat vár rám. Megvizsgálhatom, hogy amit én a színházcsinálásról gondolok, az működik-e a gyakorlatban. Megpróbálhatom összeegyeztetni a magam ambícióját a közönség igényeivel vagy tűréshatárával.

– A színészet nem hiányzik? Játszik ugyan két szerepet a Pesti Színházban – a Képzelt beteg és A dzsungel könyve előadásában –, de mindkettőt sok éve már. Vagyis rég nem próbált színészként.

– Ha jobban megvizsgálom, színészet nélkül el tudnék lenni akár két esztendeig is. A tanítást viszont nagyon nélkülözném, ha kimaradna az életemből. Tíz éve tanítok a főiskolán zenés mesterséget, és magam is sokat okultam belőle. A színészi munkámra is hatott, fegyelmezettebb lettem és szigorúbb önmagamhoz. Valamelyest abban is változtatott rajtam, hogy ma kevésbé vagyok röhögős színész, mint régen. Egy tanár nem prédikálhat vizet, ha bort iszik! Pedig hát az olyan hosszú szériákban, amelyekben játszom, előfordulhatnak veszélyes pillanatok. Igaz, A dzsungel könyvében erősen leköt a fizikai terhelés: nem könnyű ma végrehajtanom azt a mozgáskoreográfiát, amelyet a tíz évvel és húsz kilóval fiatalabb énemre terveztek.

– A mozgás a Méhes-rendezéseknek is fontos eleme. Bár általában nincsen olyan magas színvonalon megoldva színészileg, hogy előadást lehetne építeni rá.

– Tény, hogy például a román színészek sokkal jobban tudnak dolgozni a testükkel, mint mi. De bizakodó vagyok, amióta Ladányi Andrea tanítja a színinövendékeket. Lesz ebben változás! Most a Három testőr esetében mindenesetre nem a mozgásra alapoztam. Az volt az elképzelésem a játék mikéntjéről, hogy egy kicsit nevessük-nevettessük ki a történetmesélésnek azt a módját, amellyel manapság a tévésorozatokban meg az amerikai filmekben találkozunk. (Némiképp tétován néz.) Hagytam egy ösvényt magának a sztorinak, és közben a jeleneteket ironikus idézőjelekkel láttuk el. Viszont az első néhány este tapasztalata az, hogy a közönség sztrádává szélesítette az ösvényt, és ami azon túl van, arra nemigen néz. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy zavartan konstatálom a nagy sikert, miközben az előadás nem olyan lett, amilyennek szerettem volna. Kudarcnak mégsem értékelhetem, hogy rengeteg munkával létrehoztunk egy nem ízléstelen produkciót, amelyet a közönség szeret.

– Megmarad rendezőként a vígjátékoknál?

– A vígjátékok rendezése alkalmas arra, hogy az ember megtanulja a szakmát. Később majd mást is szeretnék. Ha összeszedem minden bátorságomat, talán nekifutok néhány Shakespeare-darabnak. (Enyhén bizonytalanul gesztikulál.) Amelyekben játszottam – Lear király, Antonius és Kleopátra –, azokról van képem. Csak hát Shakespeare-nek minden mondata egy-egy mély kút. Úgy kell tudni összehozni nála a történetet, az akciót, a krimit, hogy a szöveg mélysége is megmaradjon, hogy ne menjenek tönkre a gondolatok. És ha ez megvan, akkor még ott a feladat, hogy ne legyél szájbarágós, s minden jelenetben a lehető legtöbb dolog legyen harmóniában egymással. Iszonyú nehéz. De egyszer majd biztosan megpróbálom.

Stuber Andrea