Taps

Már akkor mindent láttunk és mindent értettünk. Ültünk a Zsinagóga különös hangulatú terében, ad hoc nézőterén, és sajnálkoztunk Nyikolaj Koljada hősei felett. Csodálkozni éppenséggel nem csodálkoztunk rajtuk, mert hát Koljada hősei már csak ilyenek: nyomorultak, iszósak, szerencsétlenek, szeretetéhesek,  megfoghatatlan reményeket kergetők. Elszörnyedve, de mégis tapadó figyelemmel néztük Szoták Andrea lepusztult Rimmáját. Kihűltünk Tóth Attila hűvös Makszimjától. Borzadtunk Szvrcsek Anita makacsul önáltató Nyinájától. Mulattunk Fabó Tibor alkoholos üzemelésű Vitaliján. Aztán eljött az első rész vége: Szoták, vagyis Rimma a kutyáját kétségbeesetten szólongatva bemászott a díszlet drapériája alá. Sötét lett, csend, bizonytalanság. Kisvártatva felhangzott a taps. Először csak lagymatagon, amolyan szünet előtti módon. Azután mind hangosabban. A nézők egyre elszántabban verték össze tenyerüket, valami titkos és makacs reménnyel. Érezhetően arra gondoltak, hogy ha elég kitartó a taps, akkor a színészek előbb-utóbb kijönnek meghajolni, és véget ér az előadás. A közönség néhány pillanatig erősen hitte, hogy képes a puszta kezével csodát tenni. De nem. Végtére is a csoda helye nem a nézőtéren, hanem a színpadon van.

(stb)