Közveszély

Shakespeare: Julius Caesar (kaposvári Csiky Gergely Színház)

Fordította: Illés László. Dramaturg: Eörsi István. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Ignatovity Krisztina. Rendező: Rusznyák Gábor.

Szereplők: Kovács Zsolt, Gula Péter, Kocsis Pál, Kőrösi András, Hunyadkürthy György, Lugosi György, Szűcs László, Znamenák István, Kelemen József, Nagy Viktor, Tóth Géza, Sarkadi Kiss János, Némedi Árpád, Tóth Richárd, Szvath Tamás, Serf Egyed, Hornung Gábor, Szula László, Nyári Oszkár, Váradi Szabolcs, Varga Zsuzsa, Gubás Gabi.

Úgy kezdődik a Julius Caesar közepesen érdekes kaposvári előadása, hogy egy háromfős takarítóbrigád – két, erősen sminkelt leány és egy létrás fiatalember – tisztogatja-maszatolja a vasfüggönyt. Az Ave Pompeius feliratot igyekeznek Ave Caesarrá átváltoztatni. Flavius és Marullus érkeznek, megdorgálják és elzavarják a mérsékelten buzgó dolgozókat. Amikor a vasfüggöny elindul felfelé, áll a létrán valaki. Még nem ereszkedett le a magasból. A hátát látjuk csak, de arról is leolvasható emberünk meglepetése, értetlensége, majd a felismerés, hogy ha a függöny eléri a megfelelő magasságot, ő el fog dőlni a létrájával. Amint erre rájön, már potyog is lefelé. Ez itt voltaképp emblematikus előképe a Brutus históriájának. Ő ugyanígy jár. Mire észreveszi, hogy mi van, már zuhan is.

A függöny mögül elénk táruló kép azt a benyomást kelti, mintha a színen látható urak mondjuk kormánypárti születésnapot ünnepelnének a helyi Nemzeti Múzeumban, szűk családi és baráti körben. Khell Zsolt frappáns, egyterű díszlete mint antikvitást hozza képbe a korabeli Rómát. Körben a falakon ünnepélyes sejtelmességgel megvilágított reliefek, alájuk latin felirat gyanánt a szereplők nevét vésték. A negyedik felvonás első színében a három triumvir, Antonius (Kocsis Pál), Octavius (Gula Péter) és Lepidus (Kőrösi András) lefesti majd a nemkívánatos neveket és szétveri e dicsőségfalat. Egyelőre azonban teljes pompájában díszeleg a helyszín, ahol a szolid, elegáns muri zajlik. Brutus felesége, Portia (Gubás Gabi) Cascával (Nagy Viktor) szalonzenére táncol. A fehér szmokingos Caesar (Kovács Zsolt) sakktábla fölött töprenkedik, a sportos Antonius (Kocsis Pál) pedig valami sportversenyen készül győzedelmeskedni épp – Lupercalia ünnepén történetesen a meztelenül futás volt szokásban. Kisvártatva hat görl libben be, tálcán hozva a szerencsesütit. Ki-ki vesz magának egyet, s a benne talált papírosról leolvassa talán a jövőjét. (Van egyébként a teremben egy bekapcsolt mikrofon, nemzetbiztonsági okokból nyilván.) A fekete szmokingos Brutus (Znamenák István) – kinek gömbölyű hasán búsan szűkölődik a zakó – ideges, majdhogynem dühös lesz a cetli láttán. Már ezt megelőzően is sütött belőle a feszültség. Alkalmasint rosszul áll a szénája. Talán nem jól sikerült a kampány, talán a választási eredmények nem kedvére valóak – mindenesetre láthatóan gondterhelt és elégedetlen. Ő lesz a zsarnokölő összeesküvők tisztelettől övezett vezére.

Ha visszatekintenénk egészen az ókori Rómáig, akkor minimum ellentmondásosnak találnánk Brutus alakját és tettét – ámbár Shakespeare-nél sem egyszerű a főszereplő képlete. Amilyennek őt a történetírók lefestik, annak alapján elég mélyen lent kell elképzelnünk Rómát ahhoz, hogy Brutust erkölcsi magaslatokon lássuk. (Kétes kölcsönügyletek, zavaros szerep Caesar hatalomra jutása után – feljegyeznek egyet s mást a krónikák.) Arról nem is beszélve, hogy szent célja, a köztársaság, amelyhez Caesar likvidálása útján kívánt eljutni, a birodalom akkori fejlettségi szintjén már túlhaladott államformának tűnt. De maradjunk csak a shakespeare-i hősnél. Ennél a becsületes, gáncstalan férfiúnál, aki „magasan ül a nép szívében”, s akit jó okkal szerveznek be maguk közé a puccsisták. S akinek egy jellemző, durcás megnyilatkozását most különösen élesen kihalljuk a kaposvári előadásból. A negyedik felvonásban, amikor a csata előtt Cassius és Brutus szép szavúan, mégis ócskán veszekszenek. (Vörösmarty Mihály fordítása a szebb szavú persze, a mostanában használatos Illés László-féle változat nyilván kevésbé zengzetes, de őrzi a szöveg verbális méltóságát.) Brutus a szemére hányja Cassiusnak, hogy nem küldött pénzt a katonái ellátására, amikor kért tőle. Ő maga ugyanis nem képes galádul pénzt szerezni, parasztokat sanyargatni, lopni, harácsolni. Tegye ezt meg helyette a jó barát, Cassius sógor, akit voltaképp korruptnak és karrieristának tart. Cassius imidzsének már úgyis mindegy – gondolhatja magában a népszerűségi lista élén álló Brutus.

Rusznyák Gábor rendezésében nem államférfiak a Julius Caesar hősei, hanem csak politikusok. Önös érdekűek, mint Kelemen József Cassiusa, aki nem attól vörösödik el, hogy a szemére vetik megvesztegethetőségét. Ha meg nem öncélúak, akkor gátlástalanok, mint Kovács Zsolt elegáns, szemüveges, szilfid Caesarja, aki szeme villanásával halálos parancsot ad ki, s embere hamarosan véres kezét törülgetve száll ki a liftből. (Mert egy mélybordó aknába épített liftfülkét is tartalmaz a díszlet. E felvonó, úgy tetszik, nemcsak emeletek, de pokol és mennyország között is szállít utasokat. És végtelenül leleményesen teremt kiválóan idétlen helyzetet Caesar megölésekor. A lemészárolt vezér – aki egyébként derekasan küzdött az életéért, egy álló hamutartót forgatva maga körül, akár egy tárgyát tévesztett kalapácsvető – olyanképpen terül el, hogy lába kilóg a liftből. Ettől az ajtó elakad, s huzamosabb ideig nyílik-csukódik eredménytelenül.) Ha pedig nem gátlástalanok a politikusok, akkor demagógok, mint Kocsis Pál mikrofonbűvölő Antoniusa. Rusznyáknál – amúgy igen jelentőségteljesen – nincs nép a színen. Egyetlen árva tömeg sem mozgolódik egyik jelenetben sem, a nagyszabású szónoklatok elhangzásakor mindössze a lármát, a zúgolódást, a fogadtatás moraját halljuk. Kocsis tehát minden adandó alkalommal – Caesar vagy Brutus vesztekor, zsebre dugott kézzel – a mikrofonba búg valami bombasztikus beszédet. (Itt jegyezném meg, hogy véleményem szerint felfedezhető némi szerkezeti, felépítési és lendületi hasonlóság Shakespeare III. Richardja és Julius Caesarja között. S ha ezt a rokonságot elfogadjuk, akkor kétségkívül a Lady Anna elcsábítási jelenetét tekinthetjük az Antonius híres gyászbeszéde pandanjának.) Akire meg a fentiekben felsorolt tulajdonságok nem jellemzőek, az ügyetlen, rövidlátó és rossz taktikus. Lásd Brutust. Talán ha olyan rutinos kommunikációs szakértői vannak, mint Antonius, másképp alakul Róma sorsa. Akkor biztosan figyelmeztetik, hogy semmi esetre sem hagyhatja szóhoz jutni maga után Antoniust, mert a vetélytárs mediatizálni és tematizálni fog, s megfordítja a közhangulatot. (Ha ugyan kellett azon egyáltalán fordítani. Rusznyák ugyanis igen szemléletesre festi a győztes összeesküvők bizarr csoportképét. Béke, béke! – kiabálják, miközben a Caesar alvadó vérében megmártott tenyerüket diadalittasan és/vagy kényesen eltartják a testüktől.)

De mit is akarnak ezek a politikusok, mi vezérli őket? Varga Zsuzsa vehemensen aggódó Calpurniája és főleg Gubás Gabi forszírozottan hisztérikus Portiája láttán élhetünk a gyanúperrel, hogy emez agilis férfiak talán azért vetik magukat a közéletbe, hogy addig is kívül legyenek a magánéletükön. Amíg a fórumon vagy a Capitoliumban vitatkoznak és tanácskoznak, addig sem kell otthon lenniük az asszony mellett.

Mindenesetre nem szakadnak el teljesen a hétköznapi emberektől. Caesart nem ősz szakállú, vak jós figyelmezteti a fenyegető veszélyre („Őrizkedjél Martius idusától”), hanem egy kislány, aki az elgurult pöttyös labdája után szalad be a színre. S annak is van valami meghitt, családias jellege, ahogy Brutus – miután főzés közben oda konkludált, hogy Caesarnak meg kell halnia – az összeesküvőket fogadja, s kávépörkölés közben megtanácskozza velük a forradalmi teendőket. Szokatlanul hűvös a március közepi éjszaka Rómában – kabátban, kalapban sereglenek be a házba a titkos látogatók. Egyébként is borzalmas éj ez. A szereplők természeti tüneményekről és érthetetlen rettenetekről mesélnek. Rusznyák egy különös, misztikus, visszatérő képsorral utal erre. Fehérbe öltözött emberekből álló, lassan tipegő, furcsa halálmenet vonul keresztül időnként a színen. Tagjai olykor egyenként bukkannak fel a tér különböző pontjain. Hol a halott Caesar villan fel a bejárati ajtó üvege mögött, hol Portia szellemalakja énekel frivolan sanzont a liftben.

Az előadás második része avval kezdődik, hogy négy szemüveges férfi tanácskozik a térkép fölött. Aztán rövidesen csatatérré változik minden – ekkor a szereplők már egyformák: bőrkabátos emberek, akiknek fegyver lóg a nyakukban. Kísértetek és harcoló csapatok váltják egymást a színen. A római idő elmúlt, átvitt értelemben és konkrétan egyaránt. A díszletfalon ugyanis eredetileg három kerek óra függött. Amelyikre Róma volt írva, annak nyoma veszett. A középsőn mutatók merednek, a bal szélsőn látható betűket pedig nagyon nehéz kiolvasni. Eleinte Pompeinek néztem – az se rossz –, de utóbb pontosítottam: Philippi. Cassius, Brutus és a többiek számára ott ér véget a történet. Octavius számára meg majd csak most kezdődik – amint erre az előadás végén legördülő vasfüggöny Ave Octavius felirata is utal –, bár Gula Péter Octaviusáról e pillanatban nehéz elképzelni, hogy a színdarabon túl lenyomja majd Kocsis Pál jelentékenyebbnek látszó Antoniusát.

A kaposvári produkció utolsó jelenetében a szereplők begyalogolnak a színre, s valami fehéret szórnak előbb a színpadra, majd a Cápa-dal hangjaira egymást is megdobálják játékosan.

E gesztusnak hamarjában háromféle értelmezése is kínálkozik.

1. A tragédia hősei vezeklés gyanánt hamut szórnak maguk köré és mások fejére.

2. A szörnyű események színterét felszántották és sóval hintik be.

3. A versenyzők a szumósport konvenciója szerint sót hajigálnak, hogy evvel tartsák távol a küzdőtértől a gonosz szellemeket.

Kérem a kedves olvasókat, hogy a helyes megfejtéseket ne küldjék be sehova, mert úgysem sorsolunk ki semmit.

Stuber Andrea