Alibiszínház

Egy jó oka mindenesetre lehetett a Budapesti Kamaraszínháznak arra, hogy bemutassa Robert Thomas Nyolc nő című színdarabját. Az, hogy így nyolc színésznő foglalkoztatását kipipálhatta a színházvezetés. Hogy maga a mű nem kívánkozott különösebben az Asbóth utcai lukba, azt biztosra vehetjük. Elvégre a történet egy tágas, elegáns vidéki házban játszódik, ahol a legyilkolt családfő körül nyolc nő – rokon, szerető, alkalmazott – él, visszaél, huzakodik, berzenkedik, torzsalkodik. Míg a ház ura épp fagy a vérbe, a família próbálja kinyomozni, ki mit csinált a végzetes éjszakán, s melyikük volt a tettes. Krimiközhelyekre alapozott, klisékből építkező bűnügyi vígjátékról van szó. (Az a zenés őrület, amit François Ozon azonos című filmként leforgatott, más műfaj.)

Maga a helyszín nagyjából úgy hat az Ericsson Stúdióba beszorítva, mintha a társaságot néhány négyzetméteres kényszerlakhelyre zsúfolták volna be. Meg kell adni, Húros Annamária díszlettervező mindent elkövetett, hogy teret, kényelmet és jómódot csaljon elénk. Két szintet építtetett a színpadra, bár felülre már csak egy félemelet jutott. Még szerencse, hogy az áldozat odafent úgyis vízszintesen terül el. Kis ember lehetett a derék férj és atya, hiszen a szobája ajtaja sem magasabb 150 centinél. De hagyjuk őt nyugodni békében, egyrészt a zsenge kis slusszpoén eltitkolása érdekében, másrészt mert úgyis a nőké itt a terep. Akik annyian vannak, hogy eljátszható szerep, markáns karakter vagy legalább egy-egy bonyolultabb helyzet sem jut mindenkinek. Csupán néhány sztereotípiát kaptak kézhez. Meg a szövegüket, amelyben lehet pár viccesebb fordulat. Abból gondolhatni ezt, hogy a szereplők viszonylag gyakran nevetnek a más szereplők mondásain. És még csak nem is olyankor, amikor az egyik színésznő eltéveszti, hogy mi a darabbéli neve a másik színésznőnek.

Szegvári Menyhért rendezése a mű feltételezett humorán kívül nem látszik fogékonynak semmi másra. Hangulati árnyalatként nem bukkan fel sem a titokzatosság, sem a félelem, sem a borzadály – jóllehet hulla van a háznál meg gyilkos. Általános színjátszás folyik, elnagyolt realista igyekezettel, két részben. (Nem érzem ugyan hivatottnak magamat arra, hogy szeszes ügyben felülbíráljam az alkotókat, de annyit azért meg kell jegyeznem, hogy a portói általában nem teaszínű ital.)

A hölgyekre térve: a Szilágyi Zsuzsa játszotta Gabynak van arcéle, bár a színészi alkat és habitus nem passzol a főhősnőhöz. De jó humorú, temperamentumos színésznővel van dolgunk, aki egy papírfigurát is képes mesterségesen lélegeztetni. Méltányolható Andai Györgyi munkája is, ahogy sápkóros, irigy rosszindulattal ruházza fel a sógornőt. Tímár Éva frappánsan fullasztja alkoholba a nagymamát. Szabó Margarita egy elegáns prostituált jelmezében és stílusában adja a szobalányt, míg Kishonti Ildikó totyorgós öregasszonyra veszi a házvezetőnő figuráját. Juhász Réka, Sata Ágota és Bacsa Ildikó neve teszi teljessé a jelenléti ívet.

A produkció egyetlen figyelemreméltó eleme az, hogy Húros Annamária díszlete képkeretbe foglalja a játékot. A színpad előterét körbevevő szegélylécek között áttetsző, bordó, tüllszerű anyag feszül. Ez az első perctől az utolsóig ott húzódik a színészek és a nézők között. Közbelép, leválaszt, eltol és messzire távolít. Nem lehet, hogy a tervező valami vastagabbat és átláthatatlanabbat szeretett volna?

Stuber Andrea