Első nője

Macskanyelv, galaxisgyűrűk, harisnya, sajtos rúd, befellegzett, pongyola, csúszómászó – ezek a kulcsszavak Yasmina Reza Egy élet háromszor című színdarabjában. A negyvennégy éves írónő Párizsban él, magyar muzsikus a mamája, és a Katona József Színházban látható “Művészet” című munkájával aratta első világsikerét. Mostani komédiája – amelyet a Magyar Színház mutat be – egyetlen estén játszódik, ámbár rögtön három verzióban. A Sonia-Henri házaspárhoz vacsoravendégségbe érkezik az Ines-Hubert házaspár.

– Nem volt még ilyen szerepem – mondja Soltész Bözse, aki a háziasszonyt, Soniát formálja meg. – Mindenféle lányokat játszottam már; kicsit, aranyosat, pattogót, durcásat, energikusat, de NŐT, igazi, normális nőt talán soha. Magassarkú cipőt kaptam Füzér Anni jelmeztervezőtől – még gyakorolnom kell a járást benne –, afféle “csőrorrú” cipőt. Talán azért ilyen, hogy látványosabban tudjam eltaposni a férjemet, akit Rancsó Dezső alakít. Guelmino Sándor rendezi az előadást, őt eddig nem ismertem, de Béres Ilona mesélt róla, hogy milyen nyugalmas körülötte minden, hagyja az embert dolgozni, enged, vár, és abból indul ki, amit a színész kínál. Kicsit feszített a próbaidőszak, aminek az is oka, hogy elengedtek engem egy hétre, hiszen bemutatóm volt a Bárka Színházban is. Genet Négerek című darabjában szerepelek Balázs Zoltán rendezésében. Az ő munkáiban általában benne vagyok, amióta a Maladype társulata létre jött. Az ottani ténykedésem egészen más, mondhatni, homlokegyenest ellenkezője annak, amit a Magyar Színházban csinálok. Gyakran kérdezik is, hogyan fér ez össze, miért nem csak azzal foglalkozom, de én kerek egész pályára vágyom. Operettet, abszurdot, bohózatot, drámát, tragédiát – mindent szeretnék játszani. Balázs Zoltántól izgalmas, fizikailag és szellemileg erősen igénybe vevő feladatokat kapok, és ezek mellett kifejezetten jólesik a Bob hercegben szubrettkedni. A Hevesi Sándor téren egyre több zenés szerepet bíznak rám, ami meg is lep. Mert mozogni tudok ugyan – a magam sajátos és autodidakta módján –, de az éneklés nem erősségem. Apukám mozdonyvezető volt, megszokásból mindig kiabált otthon, nekem ez lett a természetes beszédmód, úgyhogy sokáig rosszul vettem a levegőt és máig rekedt a hangom. Talán ez is belejátszott abba, hogy sikertelenül felvételiztem a színművészeti főiskolára néhányszor. Időközben azonban elvégeztem az akkor még Nemzetinek nevezett színház akadémiáját, azóta tartozom a Hevesi Sándor téri társulathoz. Erősen kötődöm ide. Egyrészt sokat lehetett itt tanulni – amikor A nagymamát játszottuk, Tolnay Klári, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Agárdi Gábor, Béres Ilona mellett lehettem színpadon! –, másrészt jó emberekkel vagyok körülvéve. Amikor a Nemzeti nevünk elveszett, az fájó volt sokak számára, de idővel előnye is mutatkozott: lekerült rólunk egy teher. Most van itt egy összetartó, fiatal gárda, némiképp kiaknázatlan képességekkel és energiákkal. Új impulzusokra, szakmai kalandokra vágyva.

Bemutató: november 19-én a Magyar Színházban

Stuber Andrea