Orrdialóg

Beszélgetés Fillár Istvánnal

– A Cyranót általában jóképű, jóvágású színészekre szokták osztani, akiket aztán – eléggé hiábavalóan egyébként – megpróbálnak elcsúfítani egy műorral. Pedig a restellt, ronda orr voltaképp úgyis belül képződik meg, kinek-kinek a saját tudatában.

– Az én “orrom” például az, hogy görbe a lábam. Nem mintha bármilyen problémám származott volna ebből valaha is, mégis éppúgy zavar, mint Cyranót a maga szépséghibája. Közben meg nem szégyellem; vállalom, hogy ilyen vagyok. Biztos ennek is része van abban, hogy vágytam eljátszani Cyranót. Ráadásul mindenféle romantikus dolgot szeretek csinálni: vívni, lovagolni, és úgy érzem, hogy ez az alak belőlem fakad. Volt már dolgom a darabbal: annak idején főiskolásként szerepeltem Huszti Péter Cyranója mellett a Madách Színház előadásában, ahol édesapám játszotta a kapucinus barátot. Szintén kadétkodtam Gérard Depardieu-nél a filmben, amelyet Magyarországon forgattak. Most pedig, amikor lehetőséget kaptam arra, hogy főszerepet válasszak, rögtön Rostand drámájára gondoltam. Nehéz feladat pedig. A szerep nem túl bonyolult, boncolgatni nem sokat kell, ha az ember jól indul el, szinte magától kinyílnak a kapuk. Lelkileg könnyű Cyranóval menni, csak fizikailg nehéz tartani az iramot. Rendkívüli igénybevétel. Nem vagyok izzadós színész, ezeken az előadásokon mégis inget kell váltanom a szünetben. A hangszálakra is óriási megterhelést ró ez a gyönyörű szöveg. Rengeteget kell beszélni, olykor még csatajeleneket is túl kell harsogni. A bemutató után el is maradt egy előadás amiatt, hogy bevéreztek a hangszálaim.

– Cyranóként a nézők közül érkezik. Egy páholyból ugrik be az előadásba, szétdúlva Montfleury monológját. Nem veszélyes ez? És ha a közönség – amely nem mindig áhitatos és fegyelmezett manapság – szintén kedvet kap a beavatkozáshoz?

– Ezt a kockázatot vállalni kell. A főiskola elvégése óta, vagyis tizenöt éve játszom Pécsen. Érzékelem, hogy ez idő alatt változott a közönség is. Vannak tradicionális bérletek, amelyek tulajdonosai nemzedékek óta színházba járók, és vannak újabb félék, meg akad olyan bérlet is, amelyiknél már napokkal az előadás előtt rettegünk, mert igazi krampuszok töltik meg a nézőteret. Mindazonáltal a Cyrano története képes magával vinni a publikumot. Szeretik ezt a hőst.

– Mondja, milyen ember ez? Becsületes férfi?

– Az.

– Összefog egy fiúval, hogy ketten együtt elcsábítsanak egy lányt.

– Elköveti ezt a hibát, igen. Kicsit bele is hal. De nem akarja kijátszani sem Christiant, sem Roxane-t, csak szeretne részt venni az életükben, a szerelmükben.

            – Cinkos férfibarátság? Vagy éles versengés egy nőért?

         – Egyszerre mindkettő. Nekem nagyon jó barátom a Christiant játszó Széll Horváth Lajos. De amikor csocsózunk és megver, olyankor úgy érzem, hogy meg tudnám ölni. Sokféle hév, indulat és érzés megfér az emberben. Amikor például elolvastam a helyi napilapban megjelent rossz kritikát az előadásról, legszívesebben párbajra hívtam volna ki a cikkírót.

– Számít? “Égjek forró lázban, hogy rólam Iksz vagy Ipszilon mit írt?” – kérdi Cyrano.

– Jó, tudom, nyilván nem sokan olvassák azt az írást. De én olvastam, és az már elég. Most túlzok persze, egy rossz kritikától nem dől össze semmi, nem hogy a világ, és nekem egyáltalán nem lehet okom panaszra. Játszom ezt a csodálatos szerepet, és ebben az egész társulat – színészek és nem színészek, de tényleg mindenki – engem segít, alám dolgozik fantasztikusan. Ezen kívül is számos jó feladatom van – a Rudolf Hessről szóló nagyszerű monodrámától kezdve a My Fair Lady Alfred Doolittle-jén át az Anconai szerelmesek Luigi vándormuzsikusáig –, sőt idén rendezni fogok, kezdetnek félig-meddig. Régóta kacérkodom a rendezés gondolatával, s most jön el az ideje, hogy belevágjak Hargitai Iván társaságában. Az Oliver című musicalt visszük színre ketten úgy, hogy a játékmesteri teendők rám hárulnak majd. És akkor arról még szót sem ejtettem, hogy játszom a Pécsi Harmadik Színházban is. Vincze Jánossal dolgozni mindig tanulságos, a Sóska, sült krumpli előadását meg különösen szeretem, mert Lipics Zsolt és Széll Horváth Lajos a két partnerem. Mindhárman háklisan pontosan és alaposan szeretünk dolgozni. A Sóskán kívül csak A lázadóban volt alkalmam szerepelni a Pécsi Harmadik Színházban, mivel meglehetősen nehéz engem egyeztetni. Átlagosan havi húsz előadást játszom a Pécsi Nemzeti Színházban. A tavaly bemutatott tíz produkciónk közül nyolcban felléptem.

– Ebben a szezonban milyen színészi feladat várja még?

– Nem tudom. Nem szoktam tudni előre. Ez is olyasmi, aminek talán nem így kellene lennie, de így van.

– Mi olyan még?

– Például az, hogy a Cyrano díszlete mindössze három nappal bemutató előtt állt be a színpadra. Bonyolult tér, hullámos terep, és még vívni is kell rajta, idő kell a “bejáratásához.” Jó díszlet egyébként, én legalábbis hamar megszerettem. De hát volt már részem olyanban is, hogy a bemutató estéjén a szünetben még festették a munkások a második felvonás díszletét. Ám a nehézségeknek is van előnyös vonásuk. Például ha extra erőfeszítésre késztetnek. Előfordul, hogy a legjobbat hozzák ki az emberből.

Stuber Andrea