Köhög az egész osztály

Gorkij: Nyaralók

Vígszínház

Életemben nem hallottam még ilyet, hogy egy közönség ennyit köhögjön – mondtam magamnak, amikor a vígszínházi Nyaralókat másodszor láttam. De nem mondtam egészen igazat, mert hallottam már ennyit köhögni közönséget, történetesen épp akkor, amikor először láttam a vígszínházi Nyaralókat. Márpedig ha egy produkció első félóráját két estéből kettőn szétköhögi a publikum, akkor fel lehet állítani a diagnózist: a Nyaralók elejével valami nem stimmel. Vagy magával a darabbal, vagy az előadással, vagy a kettővel együtt.

Ami a színdarabot illeti, leszögezhetjük, hogy sajátságos műről van szó. Gorkij drámája nem jött volna létre, ha nincs Csehov. A Nyaralókat vélhetjük utánérzésnek, tanulmánynak, akár paródiának is, s mindeme nemében Csehovhoz kötődik. Ha Gorkij egy évvel később írja meg (1905-ben, vagyis Csehov halála után), akkor a Nyaralók lehetett volna afféle folytatmány is. Úgy talán a mű első ismerői is tisztelgésnek vették volna - hommage à Tchékhov -, s ez esetleg javítja véleményüket a darabról. De mint azt Radnai Annamáriának köszönhetően tudhatjuk a kötetbe szedett Csehov-Csehovné levelezésből, a Művész Színház igen kedvezőtlenül fogadta a művet. Olga Knyipper-Csehova beszámolt távollévő férjének arról, hogy Gorkij felolvasását milyen csalódottan, sőt döbbenten hallgatta a társulat. Így írt a színésznő: „Általános vélemény, hogy ez valami borzalmas és unalmas és értelmetlen. Konszt. Szerg. (Sztanyiszlavszkij) mélyen le van sújtva. Azt mondja, hogy ha ez a darab tényleg olyan, mint ahogyan ő értette, Gorkij nem olvasta volna fel.” Azt nem észrevételezi levelében Knyipper, hogy a mű milyen sokat merített a Csehov-drámákból. Azonos a tagolás és a felépítés (egészen jellegzetes például a harmadik felvonás az egymást követő tisztázó párjelenetekkel), és számos a hasonlóság: figurákban (Trigorin-Salimov), a szereplők szakmájában (író, színésznő, orvos), jelenetekben (Trepljov darabja és Kalerija felolvasása), sőt mondatokban (Irina Prozorova, Varvara Mihajlovna). Nagy különbség van viszont a darab indulati tartalmában. Csehov nem szokta elítélni saját hőseit; megértő szeretetében legfeljebb enyhe iróniát enged meg magának velük szemben. Gorkij viszont a rá jellemző társadalombírálati hévvel rajzolja meg az alakokat.

Gorkij szereplői módfelett sokan vannak, ami mindjárt érthetőbbé teszi a darab és az előadás indulásának nehézkességét. Egyre csak jönnek az újabb és újabb nyaralók, s a nézőnek idő kell ahhoz, hogy felismerje, ki kicsoda és kinek a kicsodája. A vígszínházi verzió igyekszik megkönnyíteni a dolgunkat. Egyrészt a darabot meghúzták, másrészt redukálták a neveket: a hosszú és nehezen megjegyezhető Varvara Mihajlovnák, Julija Filippovnák helyett egyszerű keresztneveket hallunk. Maga a szöveg is jótékony: Morcsányi Géza új, alkalmatos fordítása. (Mégis azt mondom, hogy a benne, hozzá, tőle, nála típusú személyragos határozószó nem azonos értelmű az abban, ahhoz, attól, annál fajtájú ragozott mutató névmással. A „bízom benne” mást jelent, mint a „bízom abban”. Az előbbi elsősorban személyre utal, az utóbbi meg nem. Hogy a kettő nem csereszabatos, arra egy egyszerű szórendváltoztatás rávilágít. A „Bízom abban, hogy megbocsátod”-ból csináljunk „Abban bízom, hogy megbocsátod”-ot  – ennek van értelme. Viszont az általam helytelenített „Bízom benne, hogy megbocsátod”-féle fordulatból csak egy értelmetlen „Benne bízom, hogy megbocsátod”-ra futja.)

Az már az első pillanatokban látszik Valló Péter rendezésén, hogy a Börcsök Enikő játszotta Varvara erős magára zártsága és markáns kívülállása meghatározó lesz. Azon egyszerű oknál fogva, hogy Börcsök színészi koncentráltsága, jelenlétének intenzitása meghaladja a többiekét. A nagyon figyelmes (egyben kekec) néző akár kakukktojást is játszhat az előadás alatt. Ugyanis amikor tucatnyi – egyébként majdnem egyformán fontos – szereplő időzik a színen, szinte mindig ki lehet szúrni közülük olyat, aki épp csak takaréklángon van. Börcsökön kívül persze, mert ő nem lazít egy pillanatra sem.

A többi szereplő esetében nagyjából annyi jut a közönségnek, hogy megtekintheti kedves vígszínházi színészeit körülbelül olyannak, amilyennek már látta őket. Kern András (Bazsov ügyvéd) helyesen tud puffogni és durcogni. Igó Éva Marja szerepében érzelmes és lelkiismeretes. Hegyi Barbara (Júlia) vagány és pikírt. Pap Vera Olgaként elnyűtt, rosszmájú feleség, Lukács Sándor (Szuszlov) peckes, Fesztbaum Béla (Rjumin) szerencsétlen, Hegedűs D.Géza (Salimov) magabiztos. És így tovább. Az újdonság erejével hat a szeles, fancsali Vlasz a korábban inkább csak kisebb szerepekben mutatkozó Kolovratnik Krisztiántól, valamint a vendég Bodrogi Gyula, aki jelentékenységet, súlyt ad a nagybácsi figurájának. És igen jó volt látni az előadásba nagyszerűen beugró Pusztaszeri Kornélt (a Nyaralók első megnézésekor), aki mint puhány, maflaképű, egészségesen banális Dudakov talán még jobban is illett férjként Pap Verához, mint a szerepet eredetileg (valamint a második megnézéskor) megformáló Blaskó Péter. Emlegetnivaló még Szamosi Zsófia is, aki már akkor igen karakteres és karikaturisztikus Kalerija, amikor először átsiet a színen. Valahogy rögtön látszik a kéztartásán, a fejmozdulatán, a menésén, hogy milyen súlyosan értelmiségi és mennyire modern írónő. Szakács Györgyi talpig feketébe öltöztette, ami nemcsak arra jó, hogy Kalerija divatos legyen, hanem arra is, hogy másolja Mását („az életét gyászolót”, a Sirályból).

Az előadás stílusán egyébként ugyancsak tetten érhető Csehov. Valló Péter hasonló szellemben rendezte meg a Radnóti Színház-beli Csehovjait; a Ványa bácsit és a Sirályt. Ezúttal is szívesen elegyíti a drámai és a komikus pillanatokat. Vallónak külön érzéke van ahhoz - Verebes ilyen még -, hogy a szent komolyságokra ráküldjön egy-egy mosolyt, vagy a nagy nekibuzdulásoknak keresztbe tegyen valami sutasággal. (Jellemző momentum például, hogy amikor Fesztbaum Béla szerelmet vall, beletenyerel a lámpába és megégeti magát. Vagy hogy a Szuszlov szónoklatát előadó Lukács Sándor alatt beszakad a csónak.) És tudja a rendező a fordítottját is: a kedélyes piknikhangulatban baljósan lappangtatni a feszültséget, majd kirobbantani a konfliktust.

Nyugodtan, békésen elboldoguló produkció a Vígszínházé, lanyhább első résszel, lendületesebb, magával vivőbb másodikkal. Hanem az érintettség érzését nemigen kelti fel a nézőben, jóllehet a díszlet, a jelmez és a játékstílus korban hozzánk közelít. (Egy helyszínt alakított ki a négy felvonáshoz Szlávik István; nevezzük talán Alsóbélatelepnek. Szerény nyaralóépületek oldalfala látszik – Összehordta-Lak?, Kuporgatta-Lak? - hátul kis stég, mögötte a képzeletbeli Balatonon közlekedősávot alakítottak ki az evezősöknek.) Az előadás mégis távol marad. És a messzeségből alig hallani a gorkiji közlendőt. Amit a szerző így fogalmazott meg, darabjáról szólva egy levelében: “Az értelmiség magányosan áll a nép és a burzsoázia között, nincs befolyása az életre, nincs ereje, tele van meghasonulással. Érdekesen, szépen és nyugodtan, csendben akar élni, mindössze lehetőséget keres, hogy igazolja magát szégyenletes tétlensége miatt, amiatt, hogy elárulja életadó elemét, a demokráciát.” Hm.

Stuber Andrea