Csak ülnek és mesélnek

Kárpáti Péter: A negyedik kapu

Radnóti Színház

z Melis László d-j  Füzér Anni  dr Faragó Zsuzsa r Forgács Péter

fsz  Csányi Sándor, Cserhalmi György, Csomós Mari, Kocsó Gábor, Kováts Adél, Lengyel Tamás, Schneider Zoltán

          Énszerintem az jó dolog, hogy Kárpáti Péter nem mindig olyan színdarabokat ír, mint amilyeneket szokott. Vagyis hogy az új munkái olykor el tudnak ütni a régebbiektől. Most például egy sajátos, játékos színpadi pikareszket alkotott. Egy „tragico-comico-historico-etnografico” (copyright by Polonius, némi kéretlen kiegészítéssel) haszid meseestet hozott létre, amelyet egy prágai író, Jíri Langer Kilencedik kapu című kötete ihletett. (Történetesen a mű mostani színrevivője, Forgács Péter nyomta Kárpáti Péter kezébe a könyvet.)

A haszidok („jámborok”) a Rabbi Izrael ben Eliezer – más néven Báál Sém Tóv, vagyis „Az isteni név tudója” – által Ukrajnában 1750 körül alapított misztikus-vallásos mozgalom hívei. Ez a megfogalmazás azonban túl akadémikus. Egyszerűbben szólva azt lehet róluk mondani, hogy közösséget alkotnak egy-egy jeles rabbi (cádik) körül, s nagyon szívesen mesélgetnek legendákat szentekről, nagy tanítókról, korábbi cádikokról. A színlap szövege még csábítóbbnak hangzik: „a haszidizmus egyszerű népi mozgalom, olyan örömvallás, melyben minden szent: az evés, szeretkezés, az üzlet, de még a vitatkozás is.”

A Radnóti Színház előadásának alkotói leginkább erre az örömvallásosságra és a kollektív mesélésre fogékonyak, ebből igyekeznek – nem minden eredmény nélkül – örömszínházat kihozni. Van hozzá egy helybenjárós vándorlástörténet, melynek jegyében Írele (Csányi Sándor) megszületik, körülmetéltetik, felnevelkedik, elindul, hogy megtanuljon nevetni, enni, tanítót keres és talál, házasodik, és a végén minden bizonnyal meghal. Írele eszmélését, kalandjait sok kedves anekdota, példabeszéd, szellemes bölcsesség köríti. Van továbbá a zsidó közösség három zenésze által szolgáltatott lendületes klezmermuzsika – klezmerdarab, így is nevezi Kárpáti Péter ezt az alkotását. Van Füzér Anni egyszerű, praktikus, archaikus levegőjű, vászonleples díszlete (a bal hátsó sarokban egy égbevesző könyvtoronnyal, amely tudásra és tradícióra éppúgy emlékeztethet, mint történelmi bűnökre.) És van a színésztrupp, mely úgy tetszik, kedvét leli a Forgács Péter vezényelte csapatmunkában. Együtt jönnek-mennek, díszleteznek, kellékeznek, énekelnek, fűzik a mesét – mely itt-ott persze ellanyhul, lendületét veszti, majd újra erőre kap -, s közben azért szinte mindannyiuknak jut egy-egy finom ínyencfalat, amelyet a legnagyobb élvezettel fogyasztunk el együtt, színész és néző. Csányi Sándor desszertje az, ahogy enyhén illuminált állapotban elmeséli szóváltását a Mindenhatóval. Cserhalmi György – aki a bemutatón kissé indiszponáltnak hat – a tesze-tosza, csoszogós Slojmele képében szerez kellemes perceket. Csomós Mari úgy, ahogy van megnyugtató és szívderítő az almaarcával, a mosolygó szemével, figurája józan, bölcs asszonyi derűjével. Kováts Adél – aki egyebek mellett Szilvia belépőjét adhatja elő a Csárdáskirálynőből – delikát humorával és fel-felcsillanó, meghitt szépségével tűnik ki. Kocsó Gábor a nehéz felfogású, affektálós II. József kis betétjét kapta érdemei elismeréséül. Lengyel Tamásé néhány mulatságos, mafla kiszólás és a legsajátabb, gyermeki mosolya. Épp csak Schneider Zoltánnak nem jut semmi olyasmi, ami ziccerszerepnek mondható, mégis ő ragyog ki az előadásból, akár éhező szentet, akár isten bolondját játszik, avagy lelkes lovat formál, cukrot a kredencben vagy egyszerű emelőszerkezetet alakít. Schneider a produkció motorja, támasza, lelke, gerince, mindenese (akkor mostmár hadd bánjak bőkezűen a képzavarokkal!) aranytartaléka és  világítótornya. Hogy ez hogy lehet? Amint az előadás egy pontján Csányi Sándor a maga briliánsan egyszerű és utcaszagú, kicsattanóan egészséges színészi modorában megjegyzi: a cipőfűzésben nagy és misztikus dolgok rejlenek. A színészi jelenlétben úgyszintén.

Stuber Andrea