Túl az ajtókon

Beszélgetés Horesnyi Balázzsal

– Lehet egy rossz előadásban jó a díszlet?

– Előfordulhat. De biztos, hogy ez a díszlettervező számára nem öröm és nem dicsőség. Persze még mindig ő az, aki a leginkább függetleníteni tudja magát a bukástól – ellentétben mondjuk a színésszel, akinek esténként játszania kell a sikerületlen előadást –, de nincs jól, hogy így van. Elvégre a tervező maga is részese a produkciónak. Ne ítéljen hát kívülállóként, ne legyen nyugodt a saját munkája felől és ne cikizze a többiekét.

– Hogyan születik a rossz díszlet?

– Jó elképzelésből indul ki, aztán az ezer lehetséges pont valamelyikén elromlik. Lehet gond például az, hogy a tervező nem tud ott ülni minden próbán, pedig arra lenne szükség, hogy az események menetében improvizáljon, változtasson az elképzelésen, vagy akár eldobja az egészet és újra kezdjen mindent. Az is bajok forrása lehet, ha a díszlet nem készül el időben, későn kerül be a színpadra, s a bemutató előtti pánikszerű két hétben már nem jut idő a „beüzemelésére”, a használatának kitapasztalására. De az előadásra nézve az is veszélyes lehet, ha egy szép, nagy díszlet időben színpadra jut, a rendező beleszeret valamelyik részletébe, s onnantól kezdve kevésbé érdeklik a színészek, mint a látvány. Személy szerint számomra az sem túl ígéretes, ha a rendező nagyon határozottan tudja, milyen színpadképet akar, és erőszakos. Én a nyitott palikat szeretem. Jobban tudok működni, ha a rendezővel folytatott éjszakákba nyúló beszélgetések alapján alakul ki a terv fele, s abból lépegetünk tovább az egészig.

– Így születik tehát a jó díszlet?

– Számomra legalábbis ezek a helyzetek esélyesek. Szeretek például Jordán Tamással dolgozni – most a Buborékokra készülünk a Nemzeti Stúdiójában, amely díszettervezői szempontból meglepően isteni tér! –, mert ő eleinte egy mukkot sem szól, megvárja a makettet, abból indul ki, de akkor aztán meglódul a fantáziája és nem ismer lehetetlent. Például a Radnóti Színházban a Rokonok próbaidőszakának végefelé kitalálta, hogy a báli jelenetet hátul bábjáték formájában oldjuk meg, s ennek érdekében két bábos felvonáshossziglan feküdt a hetven centire magasított padló alatt, hogy a kellő pillanatban táncot lejthessenek a bábok. Különben a Radnótin, amely a város legrosszabb, legkorlátozottabb lehetőségű színpada, kiváló díszletek szoktak készülni. Képtelen hely: a színpad mélyén egy nagy oszlop terpeszkedik, s ez kifejezetten inspirálja a tervezőket. Valóságos verseny folyik, ki tudja leleményesebben kikerülni vagy beépíteni azt a hatalmas tömböt. De nemcsak a Nagymező utcában születnek remek teljesítmények, hanem sokfelé. Körülbelül 30 aktív díszlettervezőnk van, s úgy gondolom, igen erős a mezőny. Sok különböző ember és stílus, mégis felismerhető a munkáinkban valamiféle egyneműség. Nemzetközi szinten is jelentősnek tartom a mai magyar díszlettervezést.

– Az anyagiak mennyire meghatározóak?

– Az elején nem gondol az ember a pénzre. Nagyjából 1,5 millió és 15 millió forint között mozog egy díszlet költsége, de a sok pénz nem hat inspirálóan, a kevés meg nem szeg kedvet. Bagossy Lászlóval például úgy csináltuk a pécsi Éjjeli menedékhelyet, hogy bontótelepen vettünk hozzá ajtókat egy tekintélyes, terebélyes asszonyságtól potom 600-700 forintokért, mégis elég jól sikerült a produkció. Bagossyval egyébként szintén szeretek dolgozni, nála még a bemutató után is képlékeny és alakítható az előadás – akár a díszlet is. Most meg éppen azt élvezem, hogy Hegedűs D. Géza próbáin ülök, Ovidiust csinálunk. Komplikált díszlettel kezdtük, ezer variáció volt a játszótértől a vízzel telt kádig, aztán egyre több minden feleslegessé vált, kezdtük kidobálni a dolgokat és lehet, hogy a vége a legteljesebb egyszerűség lesz. De hosszú út vezet el odáig. Vannak darabok, amelyekhez tízezer féle díszletet lehet tervezni, és vannak meghatározottabb világúak, az ilyenekhez csak százötvenfélét. De azokat fejben végig kell próbálni, majd a választás után otthon le kell ülni precízen megrajzolni a terveket. Erős alapokra van szükség, hogy azután legyen mitől eltérni. Hargitai Ivánnal a Három nővérre készülünk; eddig még egyetlen vonalat sem rajzoltam, de már vagy hússzor beszélgettünk a darabról és e pillanatban ott tartok, hogy talán csak egy ferde gránitpadló lesz és semmi más. Se fal, se ajtó, se ablak.

– Pedig meghitt viszony fűzi a nyílászárókhoz. Ha gyönyörű ajtók-ablakok vannak a színen, a néző szinte biztosra veheti, hogy Horesnyi-díszletet lát.

– Mostanra éppen leszoktam az ajtókról, mert az ajtók szoktak nem működni a díszletben. Ma talán az jellemző rám – Duró Győző mondja mindig –, hogy egyterű tervező vagyok. Szívesen képzelem el a darabokat egyetlen helyszínen. Lehet az a helyszín egészen konkrét, nem kell általánosnak vagy egyszerűnek lennie. Vehetünk például egy csinosan kidolgozott, patinás könyvtárszobát, amely Prosperóé, abban lejátszódhat különböző váltásokkal A vihar. Vagy érdekesnek találnám Az ember tragédiáját egyetlen térben. A legjobb helyen: a lélek színpadán.

Stuber Andrea