Stuber Andrea

A kanyaron túl

Háy: A Herner Ferike faterja

Pécsi Harmadik Színház

színikritika

Zsöllye 2003.III.

 

A kanyaron túl

Háy János: A Herner Ferike faterja

Pécsi Harmadik Színház

 

d: Huszthy Edit  j: Kovács Yvette  r: Vincze János

fsz: Lipics Zsolt, Németh János, Ujláb Tamás, Bánky Gábor, Krizsik Alfonz, Gráf Csilla, Jakab Csaba, Horváth György

 

Háy Jánosnak szerencséje volt az első színházi bemutatójával, A Gézagyerek debreceni előadásával. A Pinczés István rendezte produkciónak mindene jól sikerült: a díszlete, a jelmezei, az alakításai és a fogadtatása. Nincs kifejezetten pechje Háynak a második premierjével sem. A Herner Ferike faterját a Pécsi Harmadik Színházban Vincze János vitte színre, aki ugyancsak komoly szaktekintély a kortárs magyar drámák terén, ráadásul a Pécsi Nemzeti Színház társulatának javát szokta “mellékállásban” foglalkoztatni.

Az új Háy-darab párba állítható a régivel; ugyanúgy kezdődik és ugyanott játszódik. A közelebbről meg nem nevezett helyszín a Duna-kanyar fölött, Vác és Szob között található (tudom részletezni: Verőce, Kismaros, Nagymaros vagy Zebegény jöhet szóba). Ott indítják a színjátékot “negyven körüli, elöregedett, munka nélküli férfiak” egy rögszagú, piszkos szájú abszurd bohózat stílusában. Banda Lajos és Herda Pityu adta meg A Gézagyerek ízét is, s most a hasonszőrű Krekács Bélával kibővülve fő vonulatát képezik A Herner Ferike faterjának, ámbár anélkül, hogy figurájuk a korábbinál alaposabban meg lenne írva. A három férfi voltaképp most is ad hoc jellemmel bír, s a viszonyaik is eléggé körvonalazatlanok. (Alá- és fölérendeltségük hiányát az sem rendíti meg – ami pedig döntő szempont lehet a hierarchiában -, hogy a pálinkás üveg és a cigis doboz mindig Banda Lajosnál van.)

A Gézagyerek kiváló karakterszerepei A Herner Ferike faterjában központi figuraként soványkának bizonyulnak. Nagyon hiányzik mellőlük egy főszereplő, aki jobb vagy rosszabb, le- vagy kiválik, környezetével drámailag ütközik, de legalábbis dramaturgiai funkcióra tesz szert. A mű szűk köröket ró le, jelenetei egy múltbeli történet körül forognak. Azt mesélik el lassan, toporgósan, hogy a faluba helyezett rendőr fiának, Herner Ferikének egy iskolai konfliktus során Krekács megjósolta: gyilkos válik majd belőle. (Megjegyzem két tragikus gyermekhalált sokallok egy színdarabban.)

Az egyik idősíkban látjuk a mi jó szándékú, randa beszédű, egyszerű gondolkodású embereinket, akik nyűvik a meló, kocsma, evés, ivás, alvás körforgalmú hétköznapokat. A másikban – a múltban – megjelennek előttünk gyerekként, látjuk az apákat is, és nincs köztük semmi, de semmi különbség. Ha van ereje Háy darabjának – és van -, akkor azt ez a szívbemarkoló azonosság, ez a lesújtó változatlanság adja. (Ahogy Herda Pityu mondja: „Mindig van valaki, aki ugyanaz, csak nekünk olyan, mintha más lenne.” Mert Herda Pityuban olykor mégis megcsillan valami líraság, gyermekded filozófiai mélység, amivel Háynak már-már sikerül őt elemelni tíz centivel a valóság talajától. Herdában ötlenek fel azok a kérdések, amelyekre csak természetfeletti lehet a válasz számukra. Kell isten tehát. Istendráma – így nevezi a szerző ezt a művét is.)

A Pécsi Harmadik Színház előadásán jót lehet mulatni. Vincze abban talán lehetett volna elszántabb, hogy a színészeket ne engedje ráerősíteni a darab dialógusai és a klasszikus kabaréjelenetek párbeszédei közötti kétségtelen hasonlóságokra. A játszók – Lipics Zsolt, Németh János, Újláb Tamás, Gráf Csilla, Krizsik Alfonz és a többiek – szépen teszik a dolgukat. Itt-ott akad egy-egy telitalálat. Ahogy Némethen áll a megfordított baseballsapka. Ahogy Lipics hurcolja pink színű reklámszatyrát. Ahogy Ujláb nagyon töri a fejét. Gráf Csilla csömöre, Pilinczes József bárgyú mosolya. Vagy egy zománcozott bögre, egy zsírosbödön.

Éppenséggel el lehet képzelni kevesebb nevetésre és több gondolkodásra késztető interpretációt is. De hát az sem utolsó dolog, hogy a közönség feltűnően jól érzi magát az új magyar darab bemutatóján. Leszámítva az iskolások veszekedésének jelenetét. A publikum eddig a pillanatig úgy reagált a trágárságra, mintha a színészek vicceseket mondtak volna. A gyermekszereplők durvaságát azonban jól érzékelhetően elutasítja a premierközönség. Amit úgy is lehet érteni, hogy bár Háy nem sok jóval kecsegtet, azért valahol a lelkünk mélyén mégiscsak bízunk a jövőben. Abban, hogy a következő nemzedék különb lesz nálunk.

Stuber Andrea