Malosijcsenko

Csehov szerelmei

Radnai Annamária dramaturg és édesanyja, Szvetlana Szirotina előbúvárkodták és lefordították Csehov tizenkét kötetre való levelezésének egy részét. Azokra az irományokra koncentráltak, amelyek Anton Pavlovics és a hozzá így-úgy tartozó (ámbár nem rokon) nők levélváltásai során születtek. A szemezgetés eredményeként létrejött egy könyv és egy színházi előadás, mindkettőnek Csehov szerelmei a címe. Hogy melyik volt az egyik, amelyikből adódott a másik – a kötet nyomán született a Kiss Csaba szerzette darab vagy fordítva - azt nehéz megállapítani, viszont mindegy is. Természetesen a könyv tartalmazza a több levelet, az Új Színház előadása viszont nem csupán Lika Mizinovát és Olga Knyipper-Csehovát idézi meg írásai által, hanem Ligyija Avilovát is, aki a kötetben nem szerepel. A Magvető kiadásában megjelent levélgyűjteménybe a Csehovnál tíz évvel fiatalabb tanárnő, a művészek köreiben mozgó Lika Mizinova került be küldeményeivel, valamint a színésznőfeleség, akit Csehov jóformán a Sirályban ismert meg, amint Nyinát játszta. Likával  - akinek elég zavarosan alakult az élete – 1891-től 1900-ig tartott a levelezés. Olgával 1899 és 1904 között foglalkoztatták a cári postát. 1904-ben Csehov meghalt, s azután az asszony ötvenöt évig töltötte be az író özvegyének szerepét.

Most akkor megmondom, miért jó elolvasni a könyvet. Először is megtudhatni a Csehov szerelmeiből számos színházi, illetve drámatörténeti érdekességet. Például hogy Lika levelei és élettörténete mennyiben szolgálhattak mintául a Sirály Nyinájához. Vagy hogy Csehov mit mond nejének arról, miként kell játszani Mását a Három nővérben. Vagy hogy a Művész Színház sztárszínésznője, Knyipper-Csehova milyennek festi le egy másik moszkvai színház Goethe-előadását, az Egmontot. Vagy hogy Csehov szerint Sztaniszlavszkij elszúrta a Cseresnyéskert negyedik felvonását. Vagy hogy Knyipper-Csehova és kollégái hogyan fogadták Gorkij Nyaralókját az olvasópróbán. Az én kedvenc adalékom egy Csehov-levélből való. Így szól „Ugyancsak kaptam egy levelet Alexandria városából (Ukrajna - A szerk.), egy vidéki embertől: ott, Alexandriában látta a Három nővért, nem értett semmit, és kéri, hogy magyarázzam el. A neve – Malosijcsenko.” (Vajon kapott-e választ a szerzőtől az a derék ember?)

De legfőképpen azért érdekes a Radnai Annamária által szerkesztett, alapos jegyzetekkel és névjegyzékkel ellátott könyv, mert többé-kevésbé elárulja, hogy milyenek voltak ezek a nők és milyen volt ez a férfi. A nők meglehetősen olyanok, mint a nők általában, a férfi meg eléggé olyan, amilyen a férfiak többsége. Mizinova és Knyipper érzékenynek és elővigyázatosnak mutatkozik. Egészen biztosra vehetjük, hogy az ő leveleik első példánya mindig a papírkosárban landolt. Aztán a végleges verzió számára patikamérlegen adagolták az őszinteséget, nehogy Csehov besokalljon a lelkizéstől. Anton Pavlovicsot ugyanis láthatólag ingerültté teszi, ha partnernői azt firtatják, hogyan is áll velük avagy mik a távlati tervei párválasztásilag. Lika olykor rafináltan megpróbál úgy tudósítani az író iránti érzéseiről, mintha nem is mondott volna semmit. Mindkét nő rendkívül körültekintően igyekszik elkerülni, hogy az érzelmeivel terhére legyen a férfinak. Ugyanakkor leveleikből süt a bizonytalanság; nem tudják, hogy Csehov mennyire veszi komolyan a velük való kapcsolatot. Lika valamivel nyíltabb, kendőzetlenebb és ironikusabb, Olga viszont sokáig alakítja levélben is a színésznőt; a magabiztos, önálló asszonyt, akinek életét kitölti a színház, s aki nagyvonalúan rábízza a férfira közös szívügyük praktikus megoldását. A nők elképzelhető vívódásai nyomán itt-ott mégis feltör a levelekből a tisztázási vágy elementáris igénye és követelése. Amit aztán Csehov igen jellemzően, értetlenül és kissé sértődötten elhárít. Ennek láttán az ember lánya hajlamos lenne enyhén megvető hangsúllyal, fejcsóválva azt mondani:

- Férfiak…

Ha mégsem mondja, az azért van, mert Anton Pavlovics grandiózus mentséggel bír. Avval tudniillik, hogy okulásunkra feldolgozta a férfiakat. Bölcs és elnéző szeretettel, mégis tárgyilagosan és kíméletlenül megírta jószerével az összes típust. Az ifjú idealistát Petya Trofimovban és Trepljovban. A magát elhagyót és feladót Asztrovban, Platonovban. A kényelmest és lustát Trigorinban, Versinyinben. Az önsajnálót Ványában és Ivanovban. A férfiszámba nem vehetőt Andrejben, Szerebrjakovban, Gajevben. A cinikust és kiégettet Dornban, Csebutikinban. Nagyon valószínű, hogy még az alexandriai Malosijcsenko is benne van valamelyik hősben, de ezt csak az illető úr felesége vette észe.

Voltaképp elképesztő, hogy Csehov mennyire jól látta az embereket. Bármit is gondolt magáról meg az orvosi munkáról – sok rosszat gondolhatott, erre következtethetünk darabjainak doktorszereplői láttán - nagyszerű orvosnak kellett lennie. Elvégre mindent tudott a férfiak működéséről. (Na jó. A nőkéről is.)

Stuber Andrea