Új idők széle

Ennyi pénzből rajtam kívül senki nem csinál színházat! – állította Bodrogi Gyula 2001 tavaszán, amikor még a Vidám Színpad igazgatója volt. És ez be is igazolódott. A helyébe lépő Bóka B. László az addiginál jóval nagyobb állami támogatással rendelkezik, de ez sem elég. Az új direktor szeptemberi nyilatkozata szerint az évad második felének bemutatói a költségvetés szűkössége miatt kétségesek.

Tulajdonképpen nemcsak a jövő műsora bizonytalan, hanem a jelené, sőt a közelmúlté is. Hiszen az igazgató januári belépője óta a tervezettnél kevesebb bemutatóra került sor, a szeptemberi-októberi premierek közül csupán egy mondható „itt és most” születettnek, ráadásul a novemberre ígért Szmirnai komédiásoknak sincs nyoma a havi programban.

De ne firtassuk tovább azt, ami nincs, amikor itt van, ami van. A Vidám Színpadon (pontosabban, Bóka B. átnevezése nyomán: Vidám Színházban) Kellér-terem néven működésbe lendült az emeleti kisterem, ahová olyan produkciókat fogadtak be – S.Ö.R., G.Ö.R.CS., S.T.B -, amelyekért önmagában véve is érdemes elballagni a Révay utcába. Ugyanakkor a színház saját bemutatói előrevetítik a legfőbb problémát, amellyel a színházvezetésnek vélhetően szembe kell majd néznie. Nevezetesen: hogy ennek a helynek látnivalóan megvan a maga törzsközönsége, s ezt a publikumot sokkal könnyebb elveszíteni, mint aztán másikkal pótolni. E teátrumba zömmel koros emberek járnak – nagyrészt egyébként értelmiségiek, azt gondolom. (Emlékszem például egy férfira a Zsákbamacska előadásán, szinte hiányzott róla a fehér köpeny, annyira orvosnak látszott.) Rutinos nézők, aki korábban szoktak ide, kellemesnek találván a Bodrogi-éra színészeit és előadásait. Kérdés, mit szólnak ők a váltáshoz, mely eddig inkább csak elvett (tőlük), mint adott volna (nekik). A három bemutatóban ugyanis mindössze két, emblematikus vidám színpadi színész lép fel egy-egy kisebb szerepben: Straub Dezső a Zsákbamacskában és Verebély Iván Az ördög nem alszik-ban. (Plusz Csonka András a Mennyből a …hullában, de ez tulajdonképpen véletlen egybeesés.) Nem gondolom persze, hogy a közönség okvetlenül ragaszkodna a régi gárdához. Ha a nézők (mondjuk) Nyertes Zsuzsa helyett (például) Hernádi Juditot látnák itt, avagy Zana József helyét Gálvölgyi János töltené be, attól talán nem veszítenék kedvüket. De ha korábbi kedvenceik helyett számukra ismeretlen nevű és arcú fiatal színészek szerepelnek, az nem biztos, hogy elég csábítóan hat majd rájuk. Ezzel nyilván tisztában van az új direkció, s láthatóan – és méltányolhatóan – igyekszik is keverni, vegyíteni a színészeket: régit újjal, népszerűt ismeretlennel. A fiatalok – akiket Bóka B., a korábbi színházi újságíró jó szemmel és ízléssel választott ki – szakmailag mást kínálnak, mint a régi tagok. Mást tudnak és mást nem tudnak, mint a Révay utcaiak. Érdemes elnézni például Hujber Ferencet a Zsákbamacskában, amint már-már sztanyiszlavszkiji alapon nekilát megformálni a Dufausset nevű ifjú joghallgatót(!), aki elolvasás nélkül aláír egy szerződést, melyben operaénekesként alkalmazzák őt (illetve valójában azt, akinek tévedésből hiszik). Majd e félreértésbe keveredvén gyorsan beleszeret patrónusa feleségébe és megpróbálja elcsábítani. Hujber beleél és frappíroz. Mosolyokat ér a játéka. Straub Dezső viszont laposan elejti a maga néhány mondatát, s nevetést arat. Ripacskodik talán? Nem. Egyszerűen tudja a poéncsinálás fortélyait. Ugyanez figyelhető meg Az ördög nem alszik előadásában, ahol például az ide szerződő Spindler Béla (aki eddig rangos kaposvári színész volt, de ettől még itt nyugodtan ismeretlen lehet!) derekasan dolgozik, strapálja magát, aztán mégis Verebélynek van tapsos-hahotás abgangja, amikor önérzetében sértett inasként egy viszkisüveg kupakjával a kezében, felhúzott orral, kicsit riszálva kivonul a színről. Olcsó eszközökkel él? Nem. Ismeri a komikus hatáskeltés helyi módozatait.

Az őszi három bemutató egyébként nem jelez különösebb újítást vagy modernizálást a darabválasztás szempontjából. Két „archaikus”, ha ugyan nem egyenesen anakronisztikus komédia került műsorra, az egyikük – a Feydeau-é - legalább klasszikusnak mondható, formailag. A harmadik (A mennyből a… hulla) fiatalabb és fiatalosabb a másik kettőnél, de külsőségeit tekintve az is afféle szalonvígjáték. (Nagyon valószínű, hogy a Vidám Színház díszletraktárában más sincs, mint kis költségvetésű, mérsékelten elegáns tapétafalak, kerevetek, fotőjök és paravánok különböző színekben.) Feydeau Zsákbamacskáját talán maguk a színházi alkotók sem találták elég mulatságosnak, mert – a fordító Szántó Judit szíves közlése szerint - apait, anyait beleírtak. Így is igen nehéz jóhiszeműen elnézni, hogy egy-egy kiaknázható félreértés érdekében miket cibál elő a szerző, mintegy a hajánál fogva. (Pl. „használt” levélpapírba kell csomagolni a kölcsön törlesztése gyanánt visszaadandó pénzérméket, hogy valaki magára érthesse a félbetépett levél szövegét.) Az ördög nem alszik – Vaszary Gábor munkája - szintén meglehetősen erőltetett koholmány, voltaképp egyetlen elnyúló villámtréfa, mely oly hosszasan terjeng, hogy éppen két órát kell várni az első épkézláb helyzetkomikumra. (Megkockáztatom, hogy alapjaiban elhibázott az egész darab, amennyiben arra épül, hogy egy modortalan fiatalembernek és egy agresszív ifjú hölgynek kell – örökségelnyerés céljából – idegesíteni, felbosszantani, elüldözni egymást.  Ámde minél hatásosabban és eredményesebben hepciáznak, annál jobban utáljuk őket mi nézők is! Ennek esik áldozatául a jobb sorsra érdemes Horváth Lili és Széles Tamás.)

Énszerintem a három darab közül Alfonso Paso műve, a Mennyből a… hulla a leginkább ügyes és szellemes munka. Előadásként is ez a leggördülékenyebb, színészileg legkoherensebb, s mintha a legnagyobb tetszést is ez aratná. (A Zsákbamacskán kifejezetten kínos volt, hogy mikor a vasfüggöny ajtaját kinyitották, a közönség pont abbahagyta a tapsot. Be kellett csukni. Az ördög nem alszik estéjén meg az történt, hogy épp véget ért volna a taps, amikor még gyorsan felhúzták a függönyt, de ez után a meghajlás után már nem hagyta magát a publikum, s az előbbinél határozottabban és egységesebben fejezte be a tetszésnyilvánítást.)

Tény és való, hogy a Mennyből a… hullában a Vidám Színháznak csekély az alkotói érdeme, lévén a produkció rég kész. Évekkel ezelőtt vitte színre Radó Denise az Újpest Színházban, már akkor is jó volt. A szereposztás egy ponton változott csak, s az sem ártott, sőt: Kerekes József rezerváltságával és száraz humorával csak nyert az előadás. A bemutató még annyi újdonsággal szolgált, hogy a függöny felmenetele előtt színpadra lépett Bóka B. László igazgató, hogy – szép gondolat! - a hagyományok és a múlt tisztelete jegyében köszöntse a nézőtéren helyet foglaló Muráti Lilit, egy (azaz egy) szál rózsából kötött csokorral.

Természetesen a Zsákbamacska és Az ördög nem alszik is rendelkezik erényekkel, melyek nem annyira Znamenák István, illetve Iglódi István rendezői munkáját dicsérik, mint inkább a színészeket. Az előbbiben felmutatható a mindenkitől független (és partnerrel nem is igen kommunikáló) Balázs Péter magabiztos rutinja. Aztán ott van az elképesztően tehetséges Stefanovits Angéla, néhány parádés megszólalással. Vagy Dobos Judit temperamentuma. Melkvi Bea gyönyörű háta a mélyen dekoltált női szmokingban (! Xy jelmeztervező jópofa ötlete). Honti György gyilkos tekintete, amelyből egy megalázott lakáj fájdalma ordít.

Az ördög nem alszik előadásában pedig ott virul a nyolcvanévesen is friss, eleven és lehengerlő Agárdy Gábor, aki mindent mer. (Haldok-ló – mondja, és szinte nyakig felfogja magán tépőzáras hálóingét, hogy jól lássuk csupasz karikalábait. Részegszámban meg egyenesen verhetetlen. Ahogy hebeg, ahogy lendületből tántorog…! ) Ráadásnak az is kiderül róla, hogy istenien néz ki ősz szakállal.

Mégis, a legszebb, legjobb, amit a Révay utcában ma látni lehet, az Fehér Anna a Mennyből a… hulla főszerepében. Egy elegáns szépasszonyt játszik, aki unalom ellen füllentget. Aztán a saját lakásában összeakad egy rablógyilkossal, aki ettől kezdve sakkban tartja őt. El kell titkolnia a betörő (ott)létét a házbéliek előtt. Fehér Anna leplezett felindultságától vibrál az egész színpad. Minden rémült akciója, minden magyarázkodó megjegyzése humorbombaként robban. A korábbi rutinos hazudozó most – amikor tétje lett a valóság elleplezésének - iszonyú erőfeszítéssel talál ki újabb és újabb elterelő hadműveleteket. Később már-már filozófiailag ihletetté válik az álcázásban. Kitűzött magának egy amúgy értelmetlen célt – hogy a férje ne tudjon meg semmit a történtekről, hanem továbbra is beteges konfabulátornak higgye az ő kis fiók-Nóráját  -, és ennek érdekében az egész világgal szövetkezik. Egy szerelmes asszony kétségbeesett igyekezete ez a férje illúzióinak megőrzéséért. A végén, a taps után talán elérzékenyülten ránéz a férfira és azt mondja magában: csacsi öreg medvém.

Ez finom és lírai. Bölcs és ironikus. Ráadásul, ahogy Fehér Anna csinálja,  pokolian mulatságos is.

Én nem bánnám, ha majd az ilyesmit nevezhetnénk a jövőben vidámszínházinak.

Stuber Andrea