A józanság mérlege

Csehov Ványa bácsi

Pécsi Nemzeti Színház

Talán magányosan és reménytelenül, de szeretem a pécsi Nemzeti Színház Szobaszínházának Ványa bácsi-előadását. Sok élet- és (színházi) munkaigenlés van benne ugyanis. A produkció nyilván úgy adódott, hogy a rendezőként fellépő Rázga Miklós csehovi alakokat látott meg kollégáiban. Bajomi Nagy Györgyben Ványát, Lipics Zsoltban Asztrov doktort, Melkvi Beában Jelena Andrejevnát. Azután elénk tárta a képet.

Úgy fest, hogy Szerebrjakov professzorék birtokán a dögunalom vert tanyát. Fülledt meleg van és tohonyaság terjeng. Ványa aluszik, a dada kötöget. Asztrov megfog egy legyet és árt neki: a markában tartva halálra rázza. Ezen a tespedt tanyán két lassúdad mondat között még a bajusz is kiserked. (Asztrov és a dada párbeszédét rövid generálsötétek szakítják meg, amelyekből a doktor egyre hosszabb bajusszal kerül elő.) És mégis, e poros portán szenvedélyes dráma játszódik le előttünk, melynek során a hősök szembesülnek avval, hogy történhet köztük bármi, semmivel nem lesz jobb senkinek.

A főszereplő férfipáros épp most jut túl a fiatalságán. Bajomi Nagy György Ványája amolyan vicces fiú, akinek lassan ki kellene nőnie gyerekes őszinteségét, léha infantilizmusát, de erre talán soha nem lesz képes. Lipics Zsolt Asztrovja szikár és szenvtelen – hangvételében frappáns pikírtség -, még őrzi a tartását. De már nem sokáig. Rezgő, fehér hasa láttán jól el lehet képzelni, ahogyan majd formáját veszti ez az ember. Kettejük között Melkvi Bea Jelena Andrejevnája afféle archaikus tünemény. Frizurájával, hátul mélyen dekoltált ruhájával - jelmez, díszlet: Csík György - dívát idéz a nagy gazdasági világválság idejéből. Riadt a szeme, érdekesen karcos a hangja és hihetetlenül érzékien tud bánni egy pohár borral. Hármójuk test test elleni és lélek lélek elleni küzdelmét rejti-mutatja az előadás.

Ha a pécsi Csehov-bemutató szerelmi háromszögét körnek vennénk - vállalva a geometriai zűrzavart -, akkor ennek a körnek legfeljebb érintője lehet az N.Szabó Sándor játszotta kicsinyes, ellenszenves, rikácsolós Szerebrjakov és a Simon Andrea által megformált naiv, gyereklányos, kisreményű Szonya. Ványa, Asztrov és Jelena Andrejevna játszmájába a többiek nem szólhatnak bele, azonban megalakíthatják a maguk egyszemélyes kis köreit. Hiszen Nagymamaként Sólyom Katalin is zárt belvilágot őriz: bizonyára volt mi elől a tudományba menekülnie. Unger Pálma dadája a béke illúziójának harcosa. Ő folyton kötne: kardigánt, embereket, családtagokat egymáshoz. (Gombolyagja meg orvul harci eszközzé válik, amikor Ványa és Szerebrjakov összecsapásakor a felek megdobálják egymást.) Persze hiába minden. Ványa tovább punnyad. Asztrov nyeli a védőitalt. A professzor és felesége között a meg nem értés szilárd és rendíthetetlen. Szonya sorsa, jövője senkit nem foglalkoztat. Hiszen a jelenük is olyan, mintha múlt lenne.

Rázga Miklós rendezésében szépség és finomság legalább annyi akad, mint esetlenség és megoldatlanság. Egyfelől ott van például a második felvonásbeli Szonya-Asztrov-jelenet meghitt kedvessége – józansága bizonyítékául a doktor mérlegállásba ereszkedik, amiből kalimpálva földre kerülnek mindketten -, másfelől mondjuk a Szonya-Jelena-kettősben előnytelen az a túlzott egyértelműség, amellyel Melkvi eljátssza, hogy beleszeretett a lány ideáljába. (Ez után csak egy nagyon buta, nagyon vak Szonya fordulhat bizalommal Asztrov-ügyben a mostohaanyjához.) Erőteljes viszont a „vallatás”; ahogy Jelena Andrejevna kifaggatja az orvost. Lipics ekkor markánsan férfias, amivel gyönyörű, nőies gyengeséget hív elő Melkviből. A harmadik felvonás nagyjelenetében Bajomi épp távozni készül a szalonból, amikor a birtok eladására vonatkozó szerebrjakovi javaslat elhangzik, s döbbenetében ott is marad az ajtónál, mely pont a nézők háta mögé esik. Vagyis nem látjuk Ványát – mivel ügyetlenül kitakarjuk őt -, amikor megemészti a hallottakat és felhorgad benne az indulat. Kicsit didaktikusnak hat a monológok beállítása: középre zárt, kiemelt, sárga fénybe borított szólószámokként tűzetnek műsorra. Végezetül pedig Szonya nevetgélve elmondja a hangos zenével feltuningolt zárószavakat. (Szinte behallatszik Olga a Három nővérből: „Hogy szól a katonazene!”)

Összességében véve ez egy tökéletlen előadás tehát. De lendületes, dús, nyers, elevenen lüktető. Az ember megnézi és a színházból kijőve naaagy, vehemens vágyat érez szétkiabálni, hogyan kellene élni.

Stuber Andrea