Résben az egész

Hát felkerültünk a vaginabarát térképre! Azon országok-városok közé, amelyekbe Eve Ensler A Vagina Monológok című műve eljutott, a szerzővel vagy nélküle. Merthogy az amerikai újságírónő hol maga adja elő az interjúiból készített monológfüzért, hol pedig  híres színésznők lépnek a helyébe. Itt van tehát a mű, a Thália Stúdiójában (másrészt Pécsett), plusz a könyvesboltokban, hogy minden formában szemügyre vehessük.

Debreczeni Júlia, Pordán Ferenc, Szurdi András és Tandori Dezső fordította (talán kalákában) magyarra a szöveget,  a cím mégis idegen nyelvű maradt. Megőrizte háromszavúságát és angolosan nagy kezdőbetűit, jóllehet magyarul valószínűleg csak egy nagybetűs névelő és egy kisbetűs szóösszetétel járna neki.  De magát a vaginát sem fordították le hüvelyre, pedig ez az adekvát  kifejezés, és pont annyira életszerű, mint a másik.

A címen túllépve egy vallomáscsokorhoz jutunk, mely sokféle lány és asszony emlékeiből, élményeiből, tapasztalataiból köttetett. A téma a vagina;  nem mint kiindulópont, szimbólum vagy  absztrakció, hanem konkrétan, tárgyi valóságként, a test kurrens részeként. Eve Ensler nők százaival meséltette el, hogyan viszonyulnak a nemi szervükhöz. Az összeszerkesztett anyagban aztán igyekezett kicsit fetisizálni és misztifikálni a dolgot, olykor pedig – ez a legkínosabb - bizonyos emelkedett költőiséget is megcélzott. 

A színrevivőkre csapdák fenekednek ádázul. Egyfelől leselkedik az a veszély, hogy szexuális felvilágosítássá, afféle színházi TIT-előadássá tudálékosodik a produkció.  Másfelől az fenyeget, hogy a téma – khm... - sikamlóssága okán üzleties jellegű szenzációhajhászás támad a színen. Kicsit meg is legyinti ennek szele a Thália Stúdió túlzsúfolt nézőterét – 169 ember 110 férőhelyen! néhányan már csak a hídra férünk fel, a fénypult mellé (pillantás a hídról) -, mivel akadnak a közönség soraiban olyanok, akik már a címszereplő szó és szinonimái hallatán is röhincsélnek. Ráadásul annak sem könnyű elejét venni, hogy a monológok őszinték és kitárulkozóak legyenek, mégse hassanak közönségesnek és szemérmetlennek.

A darabot színrevivő Bozsik Yvette úgy oldotta meg kényes feladatát, hogy hangsúlyozottan színházilag közelített Ensler munkájához. Magabiztos ízlésű és erős formakultúrájú képzelőművész sejlik fel a produkció hátterében. A színhely is, a játék is enyhén stilizált. Fehér tér, átlátszó műanyagbútorok, magasba törő, keskeny üvegvázák kálákkal, néhány állatformájú fémketyere. (Díszlet, jelmez: Berzsenyi Krisztina.) Mintha valamiféle modern, távolkeleti gésalaboratóriumban dolgozna a monológokat előadó Fullajtár Andrea, Tóth Anita és Zarnóczai Gizella. Világos színű, kimonószerű pongyolát viselnek, pasztell árnyalatú minden, csak a piros cipőik kiabálnak ki a képből. Tűzszínű, tűsarkú felkiáltójelek. A szereplők bázisa a vaginaalakzatra emlékeztető puha, süppedős, fehér kanapé, mely később bizarr szülőcsatornaként is működik majd. Néha mozognak a színésznők szép, komótos koreográfia szerint. Legyezik magukat. Felállnak egy-egy ultramodern kissámlira. Elnyúlnak a fehér szőnyegen. Birtokba veszik a másik többfunkciós bútordarabot, mely ülőke, asztal, kád, legvégül pedig anyaméh is tud lenni. (Szép a zárókép.) Közben egymás szájából veszik ki a szót. Elénk tárják ezernyi nő gondját, baját. Amíg az egyikük mesél, addig társnői általában beleolvadnak a háttérbe. Olykor viszont segítenek; kellékeznek a másik számához. Füstködöt eregetnek vagy fénycsóvát trükköznek tükrökkel a beszélő feje köré. 

A három szereplő három különböző típust személyesít meg.  Fullajtár a Főnő. Neki jutnak a hódító, a rangos, a győztes mosolyú és az emancipált dísznők szövegei. Tóth Anita az Áldozat. Ő  idézi fel a kiskori emlékeket, ő hallat végtelenül kedves, cérnavékony hangocskákat, és természetesen tőle kapjuk a legszörnyűbb drámákat: a kislányokkal és védtelen nőkkel szembeni erőszakról szóló történeteket.  Zarnóczai Gizella a köztes típus: a Mellékszereplőnő, aki valahol féltávnál sodródik élete eseményeivel, vagy inkább eseménytelenségével, ha ugyan lehet avval sodródni. Ennek a pozíciónak megfelel az, hogy Zarnóczai – táncosnő lévén – korántsem olyan profi színésznő, mint partnernői. Szerencsére nincs bántó különbség a többiek szövegmondása és az övé között (bár amikor nem figyel eléggé, kicsit rosszak az s hangjai), de a színpadi jelenléte szolidabb, mélázóbb, visszahúzódóbb – ha úgy tetszik: alázatosabb -, mint a látható élvezettel remeklő Fullajtár Andreáé és Tóth Anitáé.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy az előadás érdekes témájú és művészi hatású. Ha valami hiányolható belőle, akkor az talán az irónia, aminek pedig lenne helye itt. Ensler munkájában ugyanis sok minden annyira amerikai, hogy józan hazai ésszel nem is igen lehet felfogni. Például az olyasmi – ez csak a könyvben szerepel -, hogy egy lelkes néző a kioperált méhére kért autogramot a szerzőtől.  Vagy a Vagina Műhelybe járó nő elbeszélése arról - ez az előadásban is bennevan -, hogy szép sorban hanyatt fekve, kis kézitükrök segítségével miként ismerkednek vaginájukkal a csoportos tanfolyam résztvevői. Nálunk azért nehéz teljes komolysággal végighallgatni egy ilyen beszámolót.

 Utolsó szó: úgy fest, hogy A Vagina Monológokról szóló kritikákat jobbára nőkkel íratják a lapok. Pedig lehet, hogy ebben a témában inkább a férfiak járatosak, szóval hogy egyszerűen többet tudnak és gondolnak róla, mint a nők, nem?

Stuber Andrea