Nyomorultak

Gerhart Hauptmann: Patkányok

Két fehér lepedő leng, lengeti a szél a Nagymező utcában, a Radnóti Színház előtt. Az egyik Martin McDonagh A kripli című darabját hirdeti, a másik a Patkányokat Gerhart Hauptmanntól. Meglehet, a kevéssé ismert nevek és a korántsem lélekemelő címek nem nagyon csalogatóak a nézők számára. (Nincs is nagy tolongás a Patkányok negyedik előadásán.) Mindenesetre jelzik, hogy maga a színház melyik oldalra áll abban a vitában, amely a Hauptmann-dráma két  szereplője között folyik. (Illetve nem annyira folyik, mint inkább csak felvetődik, azután lezajlik röviden, kibontakozatlan, átabotában.)

Harro Hassenreuter (Szombathy Gyula) színigazgató – egykori joghallgató, aki váratlan fordulattal belevetette magát a művészetbe -  úgy véli, hogy a színpad nagy emberek nagy tetteinek színtere. Ezzel szemben Erich Spitta (Lengyel Tamás) dezertált teológusnövendék és leendő teátrista azt tartja, hogy a színháznak az életet kell mintáznia, tehát nyugodtan ábrázolhatja akár egy házmester tragikus sorsát is.

Maga Hauptmann – a német naturalista dráma atyamestere – természetesen Spittát igazolja művével.  Az 1910-ben írt Patkányok tragikus főhősévé a Hassenreuter direktorral egy házban lakó Johnnét (Schell Judit) teszi. A cselekmény egyik, vékonyabb szálát a színházias família ügyei adják, a másik szál meg az egyszerű, „kétkezi” asszony  köré szövődik.  A derék John pallér (Szervét Tibor) derék felesége évekkel ezelőtt eltemette kisbabáját, s azóta hiába vár  újabb gyermekáldásra. Most azonban találkozik Paulinével (Gubás Gabi), a megesett cselédlánnyal, akinek fiát előbb világra segíti, majd tisztes alku nyomán magához veszi. Hanem Pauline hamarosan visszakozik, s meg akarja kapni a csecsemőt. Johnné nem adja. S bár gyámügy, önkormányzati jegyző, politika és média nem bukkan fel az eset körül, azért így is elég botrányos a dolog. Johnné elszánja magát, hogy Adalbertkéjéhez a végsőkig ragaszkodik. Alea iacta est. Innentől kezdve azt teszi, amit tennie kell. Komplett tragikus hős: feltartóztathatatlanul halad a szakadék felé.

Drámai hősnek viszont ott a férje, akinek van választása. Ő ugyanis semmit nem tud a gyermekszerzési akcióról, csupán érzi, hogy egyre zavarosabb körülötte minden. Amikor kiderül az eset, ő határoz. Erősen vitathatóan úgy dönt, hogy magára vessen a bűnös asszony. Vet is, önkézzel véget az életének.

Hauptmannál a nyomor talaján néha különös humor virágzik ki, egy-egy jelenet szerkezete szinte bohózatra emlékeztet. (Szereplő érkezik, aki elől el kell tüntetni a színen lévőt, majd mások jönnek, azoknak szintén akad rejtegetnivalójuk, már tele van a padlás az egymás elől bujkálókkal.) Különösek a mű szélsőségei is: egyfelől biztos kézzel elhelyezett, drámai erejű szcénák (mint például Johnné és Pauline második találkozása), másfelől pedig suta, esetlen jelenetek. Olykor  tétlenül és idétlenül vesztegelnek a színen ottfelejtett szereplők, akikkel az imént épp fontos és megrázó események történtek (mint például a peches gyermekrablóvá lett Pauline elfogatásakor.)

A Radnóti Színház új fordításban adja a darabot, Parti Nagy Lajos fülnek jóleső szövegével. A rendező Valló Péter, aki a tőle megszokott érzékenységgel és szabatossággal fogalmazta színpadra a művet. Sallangtalan előadás, melyben a színészek magas szinten űzik mesterségüket. Kocsó Gábor például a bornírt házmesterség esszenciáját állítja elő sunyi arccal, marokból szívott cigarettával, hónaljban kicsit bő, félig begombolt sliccű, totyakos nadrágban. Martin Márta három vonással rajzol frappáns portrét a színházigazgatónéról. Ki van tömve, ki van fulladva, plusz kitünteti a pólyásbabát egy tüchtig csízmosollyal.

Hámori Gabriella kissé merev, gátlásos mozgásában az látszik tükröződni, hogy a fiatalka Hassenreuter kisasszonyt hiába feszegetik az indulatok és az érzelmek, egyelőre nemigen találnak utat a kitöréshez. Szombathy Gyula a színigazgatóban persze jelzi a bohócot is, s az a közönség magánügye,  hogy a fel-feltörő ripacsériát mennyiben tulajdonítja a színésznek és mennyiben a szereplőnek. Van, hogy a  néző kajánul mást vesz le a színpadról, mint amit neki szánnak. Például amikor a direktor pásztorórán fogad egy kis színésznőt. Én tanítottalak járni! - mondja Szombathy. De ezt  nehéz a javára írni, mert Parti Nóra járása egyenesen rémes: mintha útban lennének neki a saját lábai.

Minimum figyelemreméltó viszont Stefanovics Angéla nagyon fehér bőrű, nagyon fekete hajú, nagyon nyomorult Zelmája, akinek megformálásával a színinövendék Pogány Judit hangfekvését és karakterizáló képességét idézi. Gubás Gabi exkluzív külsejű cselédlánya egyszerre szánalmas és megvetendő. Sistergő gyűlölettel viseli a kiszolgáltatottságát, de maga is azonnal gyűlöletessé válik, amikor Johnné fölébe kerekedik.

Schell Judit az eszköztelenség eszközeivel, egyszerűen és sodródva dolgozik Johnné figuráján. Belső láz tartja állandó középmagas hőfokon az alakítást. Sápadt arc – némi sötét karika a szemek alatt –, leeresztett tónusú beszéd, az elnagyolt intonációban még enyhén ott rezeg A kripli-beli öregasszony pazarul mulatságos hangja. A kezeslábasában autószerelőnek látszó Szervét Tibor szintén a szövegmondás  elmaszatolásával igyekszik leszállni primitívbe. (Valahogy csak el kell terelnie kellemes orgánumáról a figyelmünket!)  Verejtékes arc, billegő járás és lassú, ámde végtelenül természetes reakciók jellemzik ezt a jóravaló férfit. (Igen helyes például akkor, amikor halkan együtt nyivákol a poronttyal.) Sem Szervét, sem a Johnné öccsét játszó Schneider Zoltán nem visel ruhát a felsőtestén. Így emlékeztet  Benedek Mari jelmeztervező a felöltözött, mégis félmeztelen férfiak szőrös mellkasával  a brutalitás folyamatos lehetőségére. A Hauptmann-féle általános elsötétítésre: az élet és az emberek durvaságára. Az előadás végén Hassenreuter színházi jelmezei úgy lógnak a szereplők feje fölött a fogasokon, olyan fenyegetően, mintha akasztott emberek volnának. 

Korrekt, szakszerű, színészileg helyenként még szenvedélyes is a Radnóti Színház produkciója. Mégis hideg, magára zárt, érintésképtelen. Egy, csak egy jelenet van benne, melyet  angyalka vigyáz és lehelget: a John házaspár baljós, balladisztikus idillje a 3.rész elején. Amikor a férj már sejti, hogy baj van, az asszony pedig tudja, hogy a vész elkerülhetetlen. Szomorú mosolyú, felhős kettősük több mint életszerű. Meghitt és kísérteties, egyszerre lírai és drámai. Színházszerű.     

Stuber Andrea