Stuber Andrea

Temetői járat

Fosse: Őszi álom

Kamra

színikritika

Zsöllye 2002.XI.

 

Temetői járat

Jon Fosse: Őszi álom

Katona József Színház, Kamra

 

f: Domsa Zsófia  dr: Gáspár Ildikó  d: Antal Csaba  j: Szakács Györgyi  r: Ascher Tamás

sz: László Zsolt mv, Bertalan Ágnes, Bodnár Erika, Lukáts Andor, Szirtes Ági

 

Ha megkérdeznék tőlem, miről szól az Őszi álom című darab – és hát vehetjük úgy, hogy fel van téve a  kérdés -, azt felelném: az időről, a múlásáról és e kettő végső kombinációjáról, az elmúlásról. Jeles kortárs norvég drámaíró, Jon Fosse munkája, Domsa Zsófia fordításában, melyet a Kamra-beli változat jótékonyan szárazabbá tett. (Mellőzték a szövegben olykor előforduló lírai tirádákat.) Az előadást Ascher Tamás rendezte, miáltal előre tudható, hogy a közönség biztonságban van.

Egy férfi és egy nő a temetőben találkozik előbb egymással, majd a férfi családjával, hogy a múltba és a jövőbe melankolikusan belemosódó jelenben megtalálják a közt. Már ha van nekik ilyenjük: közük, egymáshoz. (Épp csak meg nem jelenik az Idő is mint szereplő, hogy mondja, amit a Téli regében szokott: engedd, hogy megfordítsam ím a homokórám.)

Urnafal szegélyezi a nézőteret és a színpadot, már-már hivatali jelleget öltve sorakoznak a fülkék, mint megannyi postafiók. Van néhány földbe süllyesztett sírkő és egy ferde támlájú pad. (Ascher temetkezési díszletvállalkozója A vágy című, hasonló környezetű előadásánál még Khell Zsolt volt, most Antal Csaba.) Ezen a helyen botlik egymásba László Zsolt és Bertalan Ágnes. Állnak. Néznek. Mozdulnak. Leülnek. Beszélnek. Pontosan kottázott játékukból enyhén bizarr, furcsán lebegő, titkokat sejtető kettős körvonalazódik, mely valójában nem szavakkal, nem a közhelyektől szabadulni képtelen párbeszéd révén kommunikál. (Hogy mást ne mondjak: számításaim szerint a darab szereplői 169 alkalommal ejtik ki az igen szót, és túlnyomórészt egészen mást értenek alatta.) László Zsolt és Bertalan Ágnes az elején rájönnek, hogy vonzódnak egymáshoz, s ebből adódó zavart örömük bearanyozza az előadás első harmadát. Később jönnek zűrös időszakok, mindenekelőtt a férfi nagyanyjának temetése, melyre befut Bodnár Erika mint Anya, Lukáts Andor mint Apa és végül Szirtes Ági mint Feleség. Aztán még sok minden történik, máshol és másmikor, de azon már nemigen változtat semmi, hogy ezt a párost mindörökké egymáshoz tartozónak véljük.

László Zsolt vendégeskedése a Kamrában már abból a szempontból is örvendetes, hogy végre van egy jó hosszú fiú, aki passzol a szép magas Bertalan Ágneshez. László Zsolt ezúttal különösen érzékeny alakítást nyújt. Szokott lenni benne valami rigorózus szemérmesség, ezt most mintha levetkőzte volna. Én még sosem láttam ilyen nyíltnak, kitárulkozónak az arcát. Látszik a vonásaiban a férfi mellett a kisfiú, aki volt, és az öregember, aki lesz. Szinte egyszerre jelenik meg múlt, jelen és jövő idejű alakja, könnyen lehetne a saját apja vagy akár a fia. Tulajdonképpen nem is kellene színészi eszközöket használnia ahhoz, hogy utolsó jelenetében visszaidézze kicsit az apját; megismételve Lukáts Andor mozdulatát, ahogy nehézkesen lehajol a sírkövekhez, vagy ahogy a homlokához nyúl.

Bertalan Ágnes – mint afféle madách-i Éva a fjordokból – az örök és változatlan nőiséget látszik képviselni. Az is épp elég sokféle tud lenni. Amikor a színésznő megérkezik hátrafésült hajjal, szoros kis kontyocskával, világos ballonban, decens dolgozó nőnek nézzük. Először csak kifakult, megfáradt kislányossága éled fel, azután asszonyi viharzásra is képes lesz. S közben szinte mindvégig meleg otthoniasságot áraszt. Csillog a szeme, a mosolya pedig úgy ragyog, mint egy fényes alma.

Az évek elmúlásán hitetlenkedő és gyászruhában is viruló Bodnár Erikában benne van minden anya és főleg minden anyós. Majdhogynem elviselhetetlen, a családi kapcsolatok ébrentartására irányuló jó szándékú, erőszakos igyekezetével. Lukáts Andor kevesebb teret kap: azt viszont betölti öreges léptekkel és néhány elragadóan göcögtetett nevetéssel. Szirtes Áginak jutott a legnehezebb: egy rövid részlet erejéig egészen kiborulva lenni. Cserébe viszont övé a darab legjobb, vagy legalábbis mottószerűen összefoglaló mondata. Rég volt -  közli László Zsolt. Semmi sincs rég – figyelmeztet Szirtes Ági.

Stuber Andrea