Hétköznapi

Loleh Bellon: Csütörtöki hölgyek

Magyar Színház

Igazán élelmes dolog volt a francia Loleh Bellontól, hogy korosodó színésznőként elkezdett színdarabokat írni korosodó színésznőkre. Ez egyrészt kiváló módszere a színészi önfoglalkoztatásnak, másrészt garantálja a szerzőkénti alkalmaztatást is, hiszen hálás szerepekre váró, idősödő színésznőkkel a világ minden táján el lehet rekeszteni a megfelelő folyóvizeket. Így hát a Csütörtöki hölgyekre  az 1976-os párizsi ősbemutató után lecsaptak  Spanyolországban, Lengyelországban, Angliában, Bulgáriában, Ausztriában. Hozzánk 1983-ban jutott el, amikor is a Várszínházban adták elő Vámos László rendezésében, Psota Irén, Törőcsik Mari és Váradi Hédi főszereplésével. Közel húsz év után most újra ugyanaz a társulat vette elő a darabot, jóllehet más néven és máshol: Magyar Színházként a Hevesi Sándor téri épület harmadik emeleti Sinkovits Imre Színpadán. Ezúttal Béres Ilona, Moór Marianna és Tordai Teri prezentálja a három nő csütörtöki csevegéseit, Vándorfi László színrevitelében. A játék kellemes és kulturált, az előadás korrekt és nélkülözhető. Mindegy jellegű este.

A felújítás precízen megfelel a darab igényeinek: hatvan év körüli színésznőket vonultat fel. (A Psota-Törőcsik-Váradi triumvirátus összéletkorából annak idején hiányzott kéttucatnyi év.) A mostani színésznőcsapat tagjai közel egykorúak, ugyanabban az időben jártak színművészeti főiskolára, együtt kezdték a pályát. Ilyenformán a produkciónak személyes bájt ad, hogy régi játéktársak randevúznak előttünk. Könnyen lehet, hogy e színésznők növendék koruk óta nem találkoztak színpadon. (Ámbár belebányászván az életrajzi adatokba látom, hogy a hatvanas évek végén egy ideig mindhárman a Nemzetihez tartoztak.) Mindenesetre jó nézni őket, amint megmutatják egymásnak és nekünk, hogy mit tanultak színészi mesterségből az elmúlt évtizedek alatt.

A főhősnők kislányként ismerték meg egymást – ketten közülük felnőttkorukban sógornők lettek -, ami lehetőséget ad arra, hogy sok évtizedes emlékeket elevenítsenek fel a színen. Bellon művének egyetlen (és kissé talán kétes) kunsztja, hogy egészen konkrét elevenítés folyik: a szereplők a darab során minden hókuszpókusz nélkül visszaváltanak az ifjúkorukba vagy a gyerekkorukba. Ilyenkor a közös nosztalgiázásba  belép a rég meghalt, központi férfialak is – Őze Áron képében -, aki egyiküknek férje, másikuknak testvére volt. Lehet érte vetélkedni,  miatta féltékenykedni még mindig.  

Khell Csörsz vedlett tapétájú falak közé, lepusztulófélben lévő szobába telepítette Soniát (Moór Marianna), akinek a három hölgy közül a legkevésbé jó az anyagi helyzete. Furcsa, hogy mégis ő a vendéglátó minden csütörtökön.  Elsősorban azért szűkölködik, mert rendszeresen pumpolja semmirekellő fia, akit Végh Péter játszik sok-sok színpadias nevetéssel. Moór Marianna Soniája csinos, fiatalos külsejű, gusztusos asszony, akinek a Schäffer Judit tervezte jelmez művészfazont biztosít.  A sudár Tordai Terit viszont amolyan vezető értelmiségivé öltözteti a nadrág, az arra omló finom ing, a könnyű sál. Béres pedig a komilfó úrinő külsejét kapta bundával, kis kalappal, decens kosztümmel.

Ami az időutazásokat illeti, a három színésznő kedvesen, mulatságosan és találóan  játssza el múltbéli önmagát.  Felhasználnak szinte minden hangsúlyt és gesztust,  ami egy kisgyereknél megfigyelhető. Nem akartam direkt felemlegetni, de képtelen vagyok nem szóba hozni, hogy Törőcsik Mari – ellentétben valamennyi kolléganőjével -  semmiféle mórikálással nem vesződött annak idején. Ő egyszerűen csodát tett. Megszólalt a saját hangján és hirtelen hitelesen annyi idős Marie lett, amennyinek lennie kellett: nyolcéves vagy tizenöt éves.  Tudatom azt is, hogy az 1983-as bemutatóról szóló kritikák nagy többsége egyként méltatta a három színésznőt, nem téve különbséget az alakítások színvonala között. Jóllehet Törőcsik kiemelkedő és – mint éppen tanúsítom – masszívan emlékezetes teljesítményt nyújtott. Most tehát leszek bátor külön szólni a jelenlegi előadás három színésznőjéről.

Tordai Teri a szöveg szintjén mozgatja Marie-t, s jobbára csak a mondatait játssza el. Olykor finoman, ügyesen, hatásosan, máskor viszont nagyon erősen kitéve, sulykolva,  szájbarágva. (Épp csak meg nem bököd bennünket, hogy “Most ezt gondolom magamban, látjátok?!”)  Tordai színészi megoldásai zömmel a színpadi helyzetekre vonatkoznak, nem pedig magára az alakra, akit megformál(na). Moór Marianna viszont a szerepet játssza el, s remek figurát teremt Soniából. Kedves, bohókás, kicsit felszínes, mégis ösztönösen életbölcs asszonyt állít elénk. Béres Ilona még tovább – mélyebbre - megy: ő egy józan, konvencionális, rátarti polgárasszonyt mutat meg, ugyanakkor  súlyos, sötét, zavaros, már-már beteg belvilágot sejtet benne. Béres  leplezetten lelki sérült, titokzatosan fájdalmas Heléne-jéből olykor  majdnem kibukkan a borzalom: frusztráltság és irigység mérgező elegye.  Néha kishíján előszüköl belőle a szerelmi tragédia múlhatatlan kínja is. Tudniillik hogy imádott bátyjának ő csak a húga lehetett, asszonya nem.  Vagy ki tudja.

Stuber Andrea